Szentnek lenni és másokat is megszentelni

Ez is bizonyos találkozás volt számomra Jánossal. 1952-ben kezdhettem meg kispap éveimet a győri szemináriumban. A szombathelyi szemináriumot is bezárta a kommunista hatalom. Győr lett a Szombathelyi és a Pécsi Egyházmegye közös szemináriuma. A győri szemináriumban ekkor még százhuszonhét kispap készült a papságra. János egyik testvére, József az évfolyamtársam volt, ő maga harmadéves, és László, a legidősebb Brenner testvér ötödéves. Ő volt a főduktor. A közös eseményeken voltunk együtt: a kápolnában, az ebédlőben és a szabadidőben.
Szentelésem után, 1957 novemberében Kisunyomba kerültem „kisegítő káplánnak”. János ekkor rábakethelyi káplán volt. Szülei látogatására motorkerékpárral jött Szombathelyre. A pontos napra nem emlékszem, de ez csupán néhány héttel a halála előtt történt. Nagy öröm volt számomra, hogy bejött hozzám, s érdeklődött, hogyan érzem magam. Ő volt az első látogatóm Kisunyomban. Elevenen él bennem ez a találkozás, azért is, mert pár hét múlva, Szent István vértanú ünnepén szentbeszédemben már arról szóltam, hogy Szent István első vértanú legújabb követője Brenner János…
János atya mindig vágyott Istenre, arra, hogy szent lehessen. Lelki naplójában ezeket írta: „Szentnek lenni, megszentelődni és másokat is megszentelni. Hadd legyen életem folytonos imádság, visszamosolygás az Atyára. Csordultig van szívem az Isten szeretetének örök-édes költészetével. Égni a tűzben.”
János atya mélyen átérezte, hogy az emberi szívet nem tudja más egészen betölteni, csak az Isten, mert ő az élet forrása. Istent mindig úgy látja, mint aki a Szeretet. Gyakran nevezi így: Boldog Isten. János atya mindig szeretni akart, szeretettel akarta megtölteni a napjait. Élete utolsó napján ezt mondta a házvezetőnőnek: „Málcsi néni, olyan gyönyörű a reggel, át tudnám ölelni a világot!” Mindig mindenben a szépséget kereste.
Másik vele való „találkozásom” kápláni helyén történt, Rábakethelyen: 1962 szeptemberében az utóda lettem Rába­kethelyen. Itteni szolgálatom során találkozhattam vele lélekben, és jártam azokat az utakat, amelyeket ő járt. A szobájában laktam, nálam volt az a bőrönd, amelyben véres karinge és a betegellátáshoz szükséges táska volt. Napról napra találkoztam vele úgy is, hogy a hívek elmondták emlékeiket, élményeiket szeretett káplánjukról. Az egyik fiatal elmesélte, hogy János atyának is olyan motorja volt, mint most neki… Egy másik örömmel mondta, hogy a gyermekét János atya keresztelte. Elevenen élt bennük a vértanú káplán emléke.
Lelki naplójában többször visszatér az a gondolat, hogy nem lehet a keresztet kiiktatni a keresztény életből. Tudta, hogy keresztet kell hordozni, tudta, hogy az értékes dolgoknak áruk van az életben. Erről így ír: „Te tudod azt, hogy boldogságot itt ez életben nem keresek, hiszen mindenemet Beléd helyeztem, ó irgalmak Atyja. Tudom azt, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle. Ha nehéz is az út, felnézek szenvedő arcodra és követlek. Téged csak arra kérlek, hogy amit hivatásomul elébem társz, azt mindig a legpontosabban teljesíthessem, és bármilyen életet jelölsz ki számomra, akár egyszerűt, akár vezetői állást, mindenütt nyomaidon haladhassak és alázatos gyermeki szívvel fogadjam a Te jóságos gondviselő kezedből, és megmaradhassak mindig olyan egyszerűnek és alázatos szívűnek, mint amilyen Te voltál a földi életben…”
A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „a vértanúság a hit igazsága melletti legnagyobb tanúságtétel, olyan tanúságtételt fejez ki, amely egészen a halálig terjed. A vértanú a meghalt és feltámadott Krisztusról tesz tanúságot, akivel szeretetben egyesül. Tanúságot tesz a hit és a keresztény tanítás igazságáról. A halált az erő felindításával viseli el.”
A vértanú tündöklő példakép. Viszi magával a rábízottakat is. A vértanúság az Egyház számára mindig győzelem, bármennyire is vereségnek szánják ellenségei. A vértanúság a gonoszság számára vereség. Ezt már János testvérünk vértanúságánál is látták az Egyház ellenségei. Nem véletlenül hangoztatták: Nem akarunk vértanúkat!
Mi érezzük, hogy Brenner János vértanúságának gyümölcséből élünk, és ő mindnyájunknak mutatja az „égi utat”, életünk adventi homályában ragyogó, fényes csillag számunkra.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.