„Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van.” Hallottuk János evangéliumának sorait, amelyek abban a pillanatban különleges értelmet nyertek. „Minden ember saját otthonra vágyik – mondta Futó Béla atya a prédikációban – és ennek megteremtése sokak számára egy életen át tartó feladat. Az utcán élő emberek is vágynak saját otthonra, de ez itt, a földön sokszor nem adatik meg számukra. Mindannyiunkat bátorítsanak azonban Jézus baráti szavai az irgalmas Isten örök maradandó hajlékáról, ahol sokan otthonra lelhetnek.”
A szentmise keretében felolvastuk azoknak a hajléktalanoknak a nevét, akik már nincsenek közöttünk, és mécsest gyújtottunk értük. Több mint hatvan kis mécses égett az oltár lábánál az emlékezés és a reménység jeleiként. Ahogy a neveket olvastuk, megjelentek lelki szemeink előtt az arcok, a sorsok, a közös emlékek. Voltak, akiket személyesen kísérhettünk el utolsó útjukra. Voltak, akikről csak hallottuk, hogy már nincsenek közöttünk. Mindnyájan közöttünk jártak, a mi városunkban, a mi utcáinkon éltek. Személyes barátságok, ismeretségek fűztek minket hozzájuk. Ezek a nevek azt kérik tőlünk, hogy ne felejtkezzünk el róluk, mert hozzánk tartoztak, és csak mi emlékezhetünk rájuk.
