Márk és Máté passió-elbeszélésében nagyon megrendítően elénk rajzolódik a szenvedő Jézus magányossága, elhagyatottsága. Amint kiáltja szó szerint is: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?!” Lukácsnál arról olvasunk, hogy a Getszemáni-kertben vérrel verejtékezett, de egy angyal erősítette meg. Keresztútján nagy tömeg kíséri, asszonyok is, akik jajgatva siratják. Szinte el is hárítja részvétüket: „Magatokat sirassátok!” Halála után a kereszt alatt állók csapata mellét verve oszlik szét, tér haza. A szenvedő Üdvözítő azonban nem merül annyira önmagába, hogy másokra ne tudna figyelni. A Getszemáni-kertben meggyógyítja a főpap szolgáját, akinek fülét nagy buzgalmában levágta egy apostol. Péterre is vet egy pillantást, miután az háromszor megtagadta a főpap udvarán. Nemcsak vétkére figyelmezteti, hanem az utolsó vacsorán elhangzott ígéretre is: „Imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozz a hitedben.” A 21. zsoltár fájdalmas kiáltása helyett Lukács három egészen más lelki magatartásról tanúskodó mondatot ad a Megfeszített szájába. Amikor keresztre szögezik, hóhéraiért (tán bíráiért is) imádkozik: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Mikor kérő szóval hozzáfordul a Jobb lator, ő megígéri neki: „Még ma velem leszel a paradicsomban!” Végül pedig – újra Atyjának szólítva a Mennyeit – utolsó sóhajával a 31. zsoltár 6. versét idézi: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Jézus utolsó „hét szavát” sokszor átelmélkedjük. Közülük egyet Márk és Máté, hármat, mint látjuk, Lakács, ugyancsak hármat János jegyzett fel. Ezek együtt, egymást ellenpontozva, kiegészítve idézhetik fel a szenvedő Jézus lelkében kavargó érzéseket. Hálásak vagyunk azért, hogy a passióról több, s nem mindenben egybevágó beszámolót olvashatunk. A Lukácsét különös belső békességgel elmélkedhetjük át. Személyes tanulságokat is levonhatunk belőle, ahogyan – Lukács írása szerint – az első vértanú, Szent István diakónus a kereszten haldokló Jézus szavait ismételte, amikor megkövezték.
