A térdelő férfi nem veszi zokon ezt a tartózkodást. Bizonyára Jézusra emeli a tekintetét: „Mester, mindezt megtartottam, ifjúságomtól fogva.” Nem azért jött tehát, mert a mindenki által ismert „úttal” valami gondja van. Szavából az látszik, hogy örömmel, szinte könnyedén teljesíti a parancsolatokat. Most valami többet vár, valami személyes programot, amely egész életét még kedvesebbé tehetné Isten szemében.
Jézus most tekint rá igazán fürkésző szemmel. „Megkedveli” őt. „Egynek még híjával vagy!” S aztán egyetlen lélegzettel öt felszólítást intéz hozzá: „Eredj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, s aztán gyere és kövess engem!” Márk szövegéből nem derül ki, hogy ez a férfi milyen idős. Egy bizonyos: gyerekkora óta az határozza meg az életét, amit szüleitől örökölt. Törvénytisztelő embernek nevelték, és – most derül ki – nagy vagyont is hagytak rá. Most először kellene olyasmit tennie, amire már maga szánja el magát. Ő is érzi, hogy valami még hiányzik neki. De a gazdagságáról mégsem tud lemondani. Nem magyarázkodik, nem kérdez, nem mentegetőzik. Csak az elbeszélő mondja el róla, hogy „elment, nehéz szívvel, mert nagy vagyona volt”. Jézus már csak tanítványainak mondhatja: „Milyen nehezen jutnak be Isten országába a gazdagok!… Milyen nehéz bejutni Isten országába!” Aztán következik a megdöbbentő kép: „Könnyebb átjutnia a tevének a tű fokán…” Felejthetetlen P. Beauchamp értelmezése: születésünkkor mindnyájunknak át kellett jutnunk egy „tűfoknyi” keskeny hasadékon, s Jézus talán ugyanarról beszél itt, amit Nikodémusnak is magyarázott: „Aki újra nem születik, az nem láthatja meg Isten országát” (Jn 3,3). De hát kegyelem dolga ez, nem erővel kell győzni, inkább engedni kell, hogy Isten véghezvigye bennünk. Jézus nem kíván tőlünk mást, csak amit maga is végbevitt értünk. „Noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett” (2Kor 8,9). „Kiüresítette magát”, Istennel való egyenlőségéről lemondott (Fil 2,7). Mindenét adta, hogy mi is az ő szeretetével mérjük önmagunkat.
