Jubileumi számadás egy élethivatás tükrében

Az énekkar – idén hetvenöt esztendős, Szent Adalbert-éremmel kitüntetett – vezetőjével, Fehér Lászlóval a bazilikában eltöltött évtizedeiről, a művészi munkáról és a jubileumi programról beszélgettünk.

– Piarista gimnáziumi tanulmányaim befejezése után két év alatt elvégeztem az esztergomi kántorképzőt, ahol többek között Harmat Artúr és Pécsi Sebestyén tanított. Húszévesen rövid ideig a józsefvárosi plébániatemplomban kántorkodtam, majd áthívtak a jezsuitákhoz, ahol hét évet töltöttem. 1962 áprilisában, nagypénteken meghalt Harmat Artúr, július 1-jén pedig a helyettes karnagy és kántor, Hidas Frigyes is, ezután kerültem huszonnyolc évesen a bazilikába. Ismertek már, hiszen 1942 óta tapostam a templom kövét, ott voltam elsőáldozó, gyerekként rendszeresen ministráltam, nagymiséken feljártam a kórusra lapozni Pécsi Sebestyénnek, figyeltem, hogyan vezényel Túri bácsi… Egy ideig azt hihették, hogy pap leszek; Esztergomban kisszemináriumba jártam, de miután az oroszok elvették az épületet, nekünk, gimnazistáknak nem maradt helyünk, így visszakerültem a „civil életbe”…

– Hogyan fogadták a bazilikában? Harmat Artúr után bizonyára nem lehetett könnyű feladat elfogadtatni magát.
– Bedobtak a mélyvízbe. Kezdetben ideiglenes szerződéssel alkalmaztak karnagyként, de miután nagy ünnepségeket sikerült eredményesen levezényelnem, az érsekség véglegesítette a megbízásomat. Amikor oda kerültem, mindenki nagy reményekkel, illetve kétkedéssel várta, vajon mit tud majd tenni ez a fiatal suhanc. A kórus sok idős énekesével már nehéz volt dolgozni. Régi piarista énektanárom, Faludi Béla azt mondta: az a lényeg, hogy legyenek ott fiatal, csinos lányok, akkor majd jönnek a fiúk is… Ez a valóságban azért nem egészen így történt. Karnagyi életem legnehezebb időszaka volt a kórustagok válogatása, és azok elküldése, akik emberileg ugyan közel álltak hozzám, de hátráltatták a további munkát. Volt egy tagunk, aki teljes szellemi frissességben, kilencvenkilenc éves korában hunyt el. A hatvanas évei végén járt, amikor kilépett tőlünk, mert érezte, hogy már nem megy neki annyira az éneklés. Ő mindenkit jól ismert, sokat segített és „súgott” nekem a kórus ügyeiben, amiért hálával emlékszem vissza rá.

– Voltak olyan muzsikusok, akiknek a kórusból indult el a zenei pályafutásuk?
– Járt hozzánk például egy testvérpár, egyik a Magyar Rádió, a másik pedig a MÁV Szimfonikus Zenekarának bőgőse lett. De kórustagom volt többek között Kocsár Balázs karmester és Janza Kata operettszínésznő is. A jubileumi koncert előkészítésében, a próba levezetésében pedig jelenleg egy zeneakadémista énekkarosom segít.

– Hogy áll ma az együttes, mi mindent énekelnek?
– Amikor átvettem a kórust, huszonegy tagja volt; ma ötvenegyen vagyunk. Ha nagy oratorikus műveket szeretnénk előadni, akkor általában társulunk más énekkarokkal. Félszázan nem vagyunk elegen ahhoz, hogy igazán be tudjuk tölteni hanggal ezt a hatalmas templomot. Szép és nagy repertoárunk van, ami abból is következik, hogy minden vasárnap szolgálnunk kell; 10 órakor latin misét éneklünk a megfelelő gregorián propriummal, a felajánláskor egy-egy motettával…

– Milyen fontosabb egyházi eseményekre, fellépésekre emlékszik vissza szívesen?
– A legmaradandóbb talán II. János Pál pápa 1991-es magyarországi látogatása volt. Énekeltünk neki, amikor felkereste a bazilikát, hogy a betegekkel találkozzék, majd ezt követően a Hősök terén tartott ünnepi szentmisén mi is részt vettünk az egyházzenei szolgálatban. Tekintettel arra, hogy a bazilika társszékesegyház, számtalan kiemelkedő liturgikus eseményen, ökumenikus istentiszteleten, hangversenyen és esküvőn közreműködhettünk már az elmúlt évtizedekben.

– A zene szeretete családi örökség?
– Édesanyám a Zeneakadémián tanult zongorázni, de miután férjhez ment, véget ért a muzsikusi pályafutása. Feltehetően tőle kaptam az indíttatást. Nyolcéves koromban már a Nemzeti Zenedébe jártam, ahol Kesztler Lőrinc tanított szolfézsra. Otthon az édesanyám zongorakivonatait blattoltam, emiatt örök problémám volt a zongoratanárnőmmel, mert az ő óráira viszont nem készültem rendesen… Mindig is örökmozgó ember voltam. A bazilikai feladatok mellett tizenöt éven át rendszeresen orgonáltam az Egyetemi templomban is.

– Előfordult, hogy arra gondolt: befejezi, mert már fárasztja ez a munka, az állandó készenlét…?
– A karnagyi, kántori feladat élethivatás. Soha nem jelentett terhet számomra, ma is nagy örömmel végzem. Teszem a dolgom, ameddig a Jóisten engedi. Ötvenöt éves szolgálatom alatt nyolc plébános mellett működhettem.

– Milyen darabokkal készülnek az ünnepi szentmisére és a jubileumi koncertre?
– A szertartáson a révkomáromi születésű Beliczay Gyula 1867-ben írt nagyon szép zenekari miséje hangzik majd el. Ennek orgonára átírt változatát már többször előadtuk, most a Monarchia Zenekart kértem meg, hogy kísérjenek minket. (Érdekességként említem, hogy a bazilikának korábban zenekara is volt. Az Operaház hangszeresei játszottak a miséken, de miután bevezették a vasárnapi matiné előadásokat, a muzsikusok már nem tudtak ott maradni a szertartás végéig, ezért Harmat Artúr egy idő után felmondta az együttműködést.)
A Beliczay-mise mellett Mozart Laudate Pueri című motettája szerepel még a szentmisében. Az ezt követő ünnepi koncertünkön Áchim Erzsébet orgonaművész közreműködésével Kodály Zoltán tizenhat éves korában írt gyönyörű Ave Mariáját, Bach, Schubert és Harmat műveit énekeljük, továbbá egy XVII. századi lengyel zeneszerző, Pekiel Bartlomiej és a múlt században élt svájci bencés szerzetes, Oswald Jaeggi egy-egy darabját szólaltatjuk meg. A jubileum kapcsán jelent meg az új cédénk, amelyen a koncerten elhangzó művek egy része is hallható.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .