Már legelső megszólalásakor hivatkozik a mannacsodára. Mózes népét égi kenyérrel táplálta Isten a sivatagi vándorlás során, de most ennél is nagyobbra készül. Örök életet adó eledelt ad a benne bízóknak, s ez az eledel maga az Emberfia. „Aki hozzám jön – mondja Jézus –, többé nem éhezik, aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6,35). Mi, mai keresztények, s nyilván a negyedik evangélium első olvasói is óhatatlanul az Oltáriszentségre gondolunk ezeket hallva. De egészen egyértelművé csak a mai vasárnap evangéliumi szakaszában válik ez az Eucharisztiára mutató mozdulat. Itt már nem arról olvasunk, hogy az Atya adja nekünk az égi kenyeret, Jézust. Ő maga jelenik meg adakozóként. Utal a közelgő halálára is: „A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért” (Jn 6,51). Vagyis az a test, amelyet a kereszten üdvösségszerző áldozatként ad értünk. Jézus beszédében megjelenik itt egy ritka nyelvi fordulat, amellyel majd az utolsó vacsorán elhangzó búcsúbeszédében találkozunk újra: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne” (Jn 6,56 vö. 15,4). Az egész gondolatsor itt is az örök élet ígéretében teljesedik. Az Eucharisztia nemcsak a nagypéntek titkára utal, a húsvét részesévé is tesz minket: aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él” (Jn 6,58). A szinoptikus evangéliumok tanulmányozása arra a felismerésre vezetett, hogy Márk evangéliumát ismerte, felhasználta, kibővítve újraírta Lukács és Máté. Hasonló dolognak kellett történnie a negyedik evangéliummal is, csakhogy itt az egyház nem őrizte meg azt az eredeti művet, amelynek bővített formáját ma János evangéliumaként olvassuk. Ez az egész mű olyan, mint egy átépített, kibővített templom, amelynek falai egy hajdani, kisebb épületet rejtenek. Az ősszöveg átdolgozása azonban nem másította meg az eredetit, inkább nyomatékozott benne néhány tartalmi elemet, amely először nem kapott olyan részletes kifejtést. Az átdolgozó ugyanabból az apostoli hagyományból merített, amelyre a legősibb szöveg támaszkodott. Az Eucharisztia titkának ez a most elénk táruló kifejtése azért válhatott fontossá, mert az első század végén némelyek kétségbe vonták Isten Fiának valóságos megtestesülését. Miattuk kellett már a könyv elején kimondani, hogy „az Ige testté lett, és köztünk sátorozott” (Jn 1,14). Ennek a megváltó mozdulatnak végső beteljesedése az Oltáriszentség. Amikor a szentáldozásban megkülönböztetett figyelemmel magunkhoz vesszük az utolsó vacsora kenyerét, ezzel megvalljuk a megtestesülésbe vetett hitünket, és Jézus megváltó művének, a húsvétnak részesévé leszünk. „Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik” (6,57).
