Szentírás-magyarázat: Az adópénz két oldala Évközi 29. vasárnap – Mt 22,15–21

Csakhogy alaposan félreértik Jézus szándékát azok, akik így olvassák ezt a mondatot, mert elfeledkeznek arról, hogy aki ezt mondta, politikai perben halt meg – mint a „zsidók királya”. Mint annyiszor, itt is feszültség van Jézus szavainak egyszerű értelmezése és szándékolt mondanivalója között.

Krisztus prófétai tanító volt, ami azt jelentette: véleménye volt a politikáról is, vagyis nem politikamentes, a világtól idegen elméleti vallási tanítást adott. Szavai mozgósították az embereket – és ellenségeit is. Nem véletlenül kísérték végig nyilvános működését a kezdetektől a nép más vallási vezetőinek állandó provokatív kérdései. A farizeusok és írástudók, a nép vénei ebben az evangéliumi szakaszban együtt teszik fel a csapdát állító kérdést a Heródes család hatalmát pártoló, alapvetően Róma-barát vezetőkkel. A kérdés: szabad-e vagy nem szabad adót fizetni a császárnak. A mai keresztények számára a kérdés így fordítható le: szabad-e elismerni egy politikai hatalmat, esetleg együttműködni vele? Szabad-e részt venni politikai mozgalmakban? A magánszférába tartozik-e a vallás, vagy társadalmi mozgalomnak is tekinthetjük? A válasz attól függ, hogyan értelmezzük Jézus szavait.

Észre kell vennünk: Jézus válasza elsősorban az álnok csapdát leplezi le. Amikor azt kéri, mutassatok egy adópénzt, a kérdezők megfeledkeznek arról, hogy nekik ezt nem volna szabad birtokolniuk. A szélsőséges nézetek szerint ugyanis már a római pénz birtoklása is bálványimádást jelentett. Az, akinek a pénzét birtokoljuk, ezen keresztül elismerteti velünk a hatalmát. Ez, sajnos, most is igaz. A pénzen keresztül hatalmat gyakorló politikai fensőbbséghez vagyunk kötve. Ha elutasítanánk a birtoklását, kivonnánk magunkat ebből a körből. Ha nem használnánk pénzt, nem lenne felettünk hatalma az adóhatóságnak, a különböző szolgáltatóknak, azoknak, akik áruikat nekünk eladják vagy szolgáltatásaikat ránk kényszerítik. Csakhogy akkor minden szükségletünkről magunknak kellene gondoskodnunk, az utolsó varrótűtől a fűtőanyagig és a ruháig.

Krisztus azonban nem ismerte el a császár mindenre kiterjedő hatalmát. Sőt, a keresztények sem ismerték el soha a totális politikai szabályozás jogosságát. Mindig is védték a lelkiismereti szabadságot, és azt, hogy az egyháznak joga van a saját világképével közösséget teremteni. Az egyház mindig is feszültségben volt mindenféle állammal. Az Isten országát megvalósítani akaró ember nem tud belenyugodni abba, hogy pillanatnyi választási vagy irányítási problémák miatt feladja elveit. A Jézus által hirdetett egyenlőség nem megalkuvást jelentett, nem közösségvállalást a gonoszokkal és bűnözőkkel, hanem minden gonoszságnak és bűnözésnek a kizárását.

A keresztények és az egyház kapcsolata a politikai hatalommal éppen ezért mindig törékeny, a realitások figyelembevételével azonban nem nélkülöz bizonyos mértékű alkalmazkodást sem. De egyben azt is jelenti, hogy sem Jézus, sem a keresztény egyház nem fogad el egyetlen politikai rendszert sem teljesen és véglegesen. Lelkiismereti kötelességünk alól nem menthet fel senki, az Istennel szembeni kötelességünket nem írhatja felül az állam iránti lojalitás. Jézus prófétai szemléletét nem válthatjuk fel az összkomfortos alkalmazkodással.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..