Ezzel a felelettel néhány írástudó is szolgálhatott volna, de Jézus az első, aki a két parancsot mint legfőbb parancsot mutatja be. A két idézet összeillesztését csak megerősíti a már-már teológiai igénnyel megfogalmazott mondat: „Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” Mit is akar ez mondani? A „törvény és próféták” az idők során állandósult szókapcsolattá lett, és Istennek írásba foglalt, élő, eleven akaratát jelenti. Csakhogy ilyesféle tömörséggel összegezhető-e Isten akarata, amelyet időben egymástól távol eső könyvekben, következésképpen különböző élethelyzetekben és történeti korokban hirdettek ki? Akad-e köztük olyan kijelentés, amely magában foglalja az összes többit? Vagy ha a magunk szempontjából kérdezünk: van-e esély arra, hogy Isten akaratának különféle megnyilatkozásait úgy teljesítsük, hogy közülük csak egyet veszünk figyelembe, s csak egyet követünk? Jézus válaszából egyértelműen kitetszik, igen, van ilyen összefoglalás. Isten és a felebarát szeretetének kettős parancsa magában foglalja az összest – az írástudók nyelvén – mind a hatszáztizenhármat. És fordítva is áll: minden parancs visszavezethető erre a kettőre. Aki teljesíti e két parancsot, teljesíti az egész törvényt, vagyis Isten tényleges, valódi akaratát.
Amit már a hegyi beszédből megtudtunk, azt most még egyszer világosan halljuk. Minden erkölcsi törekvésünknek egyetlen gyökérből kell sarjadnia, s egyetlen célra kell irányulnia. És ez nem más, mint a szeretet. Isten nemcsak arra teremtett bennünket, hogy neki mint Urunknak szolgáljunk, hanem arra is, hogy őt mint Atyánkat szeressük. Isten szeretetében talál magára és teljesedik be engedelmességünk. Isten nem azt kívánja, hogy félénk szolgák legyünk, hanem hogy szabad fiak. És ugyanebből a gyökérből kell fakadnia a felebaráti szeretetnek is. Persze, a „felebarát” nemcsak ugyanannak a népnek a tagja és ugyanannak a földnek a lakója, amint Jézus idejében a zsidók gondolták. Felebarát bárki lehet, minden ember. A tanítvány ne keressen korlátokat. Szeretetének példaképe annak az Istennek a szeretete legyen, „aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45). Az emberi kapcsolatokra is áll, hogy „velejük” a szeretet, az az erő, amely az egymás közötti érintkezések lehetőségeit élteti és összetartja. Jézus e helyütt nem beszél arról, hogy a gyakorlatban miként valósíthatjuk meg a kettős parancsot. De ha figyelmesen szemléljük életét, kirajzolódik előttünk, miként is viszonyul a kettő egymáshoz. Isten akaratának teljesítése és mindnyájunkat szolgáló szeretete szétválaszthatatlan egységet alkot benne. A szeretet kettős parancsa két hangsúlyú egy törvényként mutatkozik be. A megváltás műve irántunk való szeretetéből támadt, és ugyanebben a szeretetben mutatkozik meg önmaga odaadása az Atyának (vö. Mt 20,28). A két szeretetparancs egységéről fölülmúlhatatlan pontossággal ír egy kései apostoli levél szerzője: „Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki az Istent szereti, szeresse testvérét is.” (1Jn 4,20sk)
