Szentírás-magyarázat: Bontsátok le…, harmadnapra fölépítem – Nagyböjt harmadik vasárnapja – Jn 2,13–25

Miközben tudomásul vesszük kultikus idegenkedését – hiszen a keresztények immár a zsidóktól különváltan ünneplik a maguk húsvétját -, nem kerülheti el figyelmünket, hogy Jézust a zsidó szokások szerint élő, a törvényhez hű zsidó férfiként mutatja be. Belső kapcsolatot teremt a zsidó húsvét és a templom megtisztítása között. Minden bizonnyal azért, hogy Jézus szenvedésére nyíló tekintettel világossá tegye: mi által ér véget az ószövetségi templomi kultusz.

Meglepi a hallgatót, milyen szabadon cselekszik Jézus első jeruzsálemi fellépésekor. A templom udvarában kötélből ostort fon, és kiűzi a kalmárokat állataikkal együtt, szétszórja a pénzváltók pénzét, felforgatja asztalaikat, kitessékeli a galambárusokat: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Jézus határozottan és energikusan beszél, amikor azt mondja: „Atyám háza.” S ezzel a birtokos viszonnyal nemcsak Istenhez mint Atyjához fűződő különleges kapcsolatát fejezi ki, hanem a templomban való érdekeltségének belső motívumát is. A templom Isten jelenlétének a helye. Később arról szól majd, hogy Isten közelsége az ő személyében mutatkozik meg a legvalóságosabban. Ő maga lép a templom helyébe. Nyilvánvaló, az állatkereskedés kiűzésével nem csupán az üzlet és a vallás botrányosan elszomorító összefonódását akarja bírálni, hanem elsősorban azt kívánja jelezni: elérkezett a „kultikus üzem” idejének vége.

A jelenet láttán „tanítványainak eszükbe jutott az Írás szava: »Emészt a házadért való buzgalom«” (Zsolt 69,10). Ez a buzgalom teljesen fel fogja emészteni Jézus életét. Sőt, az idézetből az is kihallható, ami majd végzetesen beárnyékolja Jézus és „a zsidók” kapcsolatát. A jánosi hagyományban Jézus radikális elkötelezettsége kiállás „Isten ügye” „az Atya háza” mellett, amely semmiféle földi templommal sem helyettesíthető. Ez magyarázza, hogy Isten egyáltalán nem kíván olyan áldozatokat, amelyeket a templomban mutatnak be; ő egészen mást vár az embertől. A szív készsége nélkül ugyanis az áldozat üres mozdulattá és képmutatássá válik (vö. Oz 6,6: „mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égő áldozat, hanem az Isten ismerete”). A templom megtisztítását tehát akkor értjük helyesen, ha az Ószövetség prófétái kultuszkritikájának fényében szemléljük (vö. Zsid 10,1-10 is).

Szövegünkben első alkalommal lépnek fel a zsidók mint Jézus ellenfelei. Jelet követelnek tőle: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt mered tenni?” „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem” – válaszolja Jézus. A „fölépíteni” a görög eredetiben többértelmű; jelentheti a „feltámadást” is, amely a keresztény hallgatókat vagy olvasókat azonmód Jézus feltámadására emlékeztette. Ha most kiragadjuk e szót közvetlen szövegkörnyezetéből, akkor „a kézzel épített” földi templommal szemben a „nem kézzel épített” mennyei templom áll, amelyet maga Isten épít. Jézus „saját testének templomáról” mint a végidők eszkatológikus templomáról beszél.

Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagyunk, s a szegletkő maga a mi Urunk, Jézus Krisztus – mondja Szent Pál (vö. Ef 2,20). Keresztségünk révén, Jézus Krisztus által esélyünk nyílik rá, hogy „lélekben és igazságban” imádjuk az Atyát (vö. Jn 4,24) – bárhol a világban.