Fotó: Thaler Tamás
– Pest egykori városfalán – a mai kiskörúton – túl a XVIII. század végén, a Mária Teréziáról elnevezett Terézvárosban létesült az első plébánia. A Nagymező utca neve az egykori külterületre utal. Az itt élő, zöldség- és gyümölcstermelő katolikus svábok kezdeményezték a templomépítést, hogy kiválthassák a korábbi, kényszermegoldásként használt kápolnát. A Szentlélek-templom 1809-ben készült el, belső terét Pollack Mihály tervei szerint alakították ki. Titulusát 1822-ben Rudnay Sándor hercegprímás változtatta meg: Avilai Szent Teréz tiszteletére ajánlotta. A század végére a Király utca a gyorsan iparosodó új városrész fő útvonala lett. Kilátóként működő és ilyenformán tűzvédelmi szerepet is betöltő homlokzati tornyát Ybl Miklós „fejezte be”, a toronysisak az ő alkotása. Érdekesség, hogy a csupán benedikált (megáldott) templom felszentelésére csak 1982-ben került sor, miután a II. vatikáni zsinat liturgikus előírásainak megfelelően elkészült a szembemiséző oltár és az ambó.
A templom viszonylag későn, a terület fejlődésével vonódott be Pest kulturális, szellemi életébe. Mi minden tudható a korai időszakáról?
– A szolgálatot kezdetben a belvárosából jövő ferencesek és szerviták látták el. A sváb templom „magyarosítása” keretében a XIX. század végén Roskovics Ignáccal készíttették el a magyar szentek táblaképeit. A stációk alatti német feliratokat is akkoriban festették át. A századfordulóra szinte elnéptelenedett a templom, a XX. század első felében azonban újjáéledt az itteni közösség. Az 1930-as évek előtti historia domus sajnos elveszett, így korábbról csak részinformációk állnak rendelkezésre. Az viszont tény, hogy amikor a Nagymező utca benépesült színházakkal, művészeti intézményekkel, a templomnak a kulturális életben betöltött szerepe is megnőtt.
Egy különleges tárgy azonban visszaidézi a XIX. századi „nagyvilágiságot”. A csillár ugyanis eredetileg az 1849-ben Hentzi tábornok által szétlövetett, leégett Redoute (Vigadó) nagytermében függött, ahol annak idején fellépett Joseph Lanner, Liszt, Erkel, az idősebb és az ifjabb Johann Strauss…
– Valóban, ez a csillár az első igazi „kulturális kapcsolat” a várossal. A templom egyik legfőbb ékessége. Nem idegenkedtek attól, hogy egy profán helyről származó világi tárgyat szakrális térbe emeljenek át. A régi Vigadónak eredetileg három hatalmas csillára volt, de kettő helyrehozhatatlanul megsérült a szabadságharc idején. Ezt az egyet azonban rendbe tudták hozni. Fából készült, százötvenhat ága van, aranyfüstlemezzel borították. Néhány évvel ezelőtt újítottuk fel. A másik kapocs a romantikával az említett Liszt Ferenc, aki élete utolsó szakaszában a Régi Zeneakadémia épületében lévő lakásából rendszeresen ide járt át misére. Feltételezhetjük, hogy alkalmanként a templom első orgonáját is megszólaltathatta. Úgy tudjuk, hogy Király utcai lakásából Erkel Ferenc is át-átlátogatott a Teréz-templomba.
Az ezredforduló környékén a világhírű brit orgonaművész tanár, David Titterington kezdeményezte, hogy épüljön a templom oldalbejárata fölé még egy orgona. Ez végül nem valósult meg…
– Mint hallottam, az orgonabővítés elsősorban nem liturgikus célokat szolgált volna; hangversenyekre tervezték. A meglévő – az átépítések után immáron negyedik, 1929-ben épült, késő romantikus hangzású – Rieger-orgonánk különlegesség. Neves művészek lépnek fel a Teréz-templomban; sok bemutatóra került sor itt. Közben gazdagodtunk is: 2011-ben a dunakeszi plébániatemplomtól egy több mint százéves – szintén Rieger – hangszert kaptunk ajándékba, amelyet a szentélyben, karorgonaként állítottunk fel.
A konzervatórium és a Zeneakadémia közelsége inspirálóan hatott?
– Attól kezdve, hogy 2005-ben idekerültem, rögtön szorgalmaztam a közös programokat. Számos művésszel, szólistával, tanárral vagyunk kapcsolatban. A Teréz-templomban rendszeresen adnak hangversenyt az akadémisták, a diákok alkalmanként liturgikus szolgálatot is vállalnak. Sokszor itt rendezik meg az egyházzenei tanszéken végzettek diplomakoncertjeit. Szoros szálak fűznek bennünket a Bartók-konzervatóriumhoz is. Olyannyira, hogy a plébániahivatal egy épületben van vele. Úgyhogy abszolút zeneközelben…
A templom kórusát, a Capella Theresianát 2005-ben alapították.
– Merczel Györggyel, a Zeneakadémia egyházzene tanszakának tanárával, templomunk karnagyával és kántorával egyeztetve, az ő vezetésével hoztuk létre. A liturgikus szolgálat mellett már koncertfellépéseket is vállalnak. A kóruson keresztül kerültünk kapcsolatba Bubnó Tamással, a Budapesti Énekes Iskolával, amelynek diákjai és tanárai rendszeresen énekelnek nálunk, valamint a Szent Efrém férfikarral.
Ma már az egyházzene egyik fővárosi központjaként tartják számon a Teréz-templomot…
– Szeretem, amikor úgy emlegetik: a zene vagy az egyházi zene Nagymező utcai szentélye. Ne feledjük el, hogy a kultusz és a kultúra szó egy tőről fakad. Valójában a kultuszt, a liturgiát, a szertartást szolgáló egyházi zenéből fejlődött ki a zenekultúra. A világi muzsika is. Ma már annyira „eluralkodott” a világi zene, hogy nem is gondolunk a szakrális gyökerekre. Az Avilai Szent Teréz-templom erre is megpróbál emlékeztetni. Nagy öröm számomra, amikor a Capella Theresianát vendégszerepelni hívják, büszke vagyok arra, hogy a templomunk jó hírét továbbviszik más templomokba, országokba. Rómában például a vatikáni Magyarok Nagyasszonya-kápolna felszentelésének huszonötödik évfordulóján énekeltek. Három éve Avilai Szent Teréz szülővárosában, az avilai katedrálisban lépett fel az együttes. A Szent Teréz-év keretében, amikor születésének ötszázadik évfordulóját ünnepeltük, a Zeneakadémiával volt közös koncertünk. Kevés plébánia mondhatja el magáról, hogy a magyar zene fellegvárában rendezett hangversenyt.
Annak idején miért tartotta fontosnak, hogy az Újszínház kezdeményezéséhez kapcsolódva helyet adjanak a Keresztény Színházi Fesztivál egyes rendezvényeinek?
– Amikor Dörner Györggyel, az intézmény igazgatójával leültünk beszélgetni a terveiről, azt mondta: úgy érzi, a pesti „színházak utcájának” plébániatemploma lehetne a legalkalmasabb egyházi helyszíne egy ilyen tematikájú fesztiválnak. Egy templomépületben a művészet szinte minden ága jelen van; gondoljunk csak az építészetre, szobrászatra, festészetre, zenére. Nálunk a kortárs művészet is otthonra talált: az altemplomban évente több kiállítást rendezünk. A színházhoz gyerekkorom óta kötődöm. Az elmúlt bő tíz év során számos, a környéken „szolgáló” színésszel, énekessel, művészcsaláddal kerültem kapcsolatba. Boldogan mondom magamat „a pesti színháziak plébánosának”. A művészet eszköz, amelynek segítségével mélyebben, közvetlenebbül tudjuk kifejezni mindazt, amiben hiszünk. Több annál, mint amit szavakba tudunk önteni. Azt tartom szem előtt: mi lehet az, ami az embereket a templomba hívja. Ahol Isten Igéjét, Krisztus szeretetparancsát, az örömhírt lehet továbbadni a művészet eszközeivel. Ezt az ügyet szeretném szolgálni a fesztiválprogramok befogadásával is.
