Bár a mindenkori fiatalnak inkább Koppány dallamai és lázadó személye rokonszenvesebb, és szüleim nemzedékének 1983-ban a „Rabok legyünk, vagy szabadok…” Petőfit idéző mondata volt mellbevágóan időszerű, én a nagy királyra voltam büszke, és azóta is István szavai csengenek először a fülemben: „Király vagyok, Uram, a Te akaratodból, minden magyarok királya, és én azt akarom, hogy ennek a népnek országa legyen!”
Szent István királyt ma sokan támadják. Számon kérik rajta többek között az erőszakos államszervezést, a német lovagok segítségül hívását, azt, hogy Imre herceg halála után a velencei dózse fiát, Pétert jelölte ki utódjául, de számukra legfőképpen a keresztény hittérítés és ezzel összefüggésben az ősi magyar vallás elleni küzdelme fáj. Mintha Koppányt hallanánk az említett rockoperából. Szerintük minden másképp történt volna, ha ő lesz a király: „Mohácsnál győzni fogunk, Dózsa lesz György királyunk…” Ők egy erős birodalmat vizionálnak pogány fejedelmekkel századokon át, de egy vagy több logikai lépcsőfok kimarad az elképzelésükből. Nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy élt volna a magyarok közt alkalmasabb ember az államszervezésre és az uralkodásra, sőt, a történelmi tények egyértelműen igazolják, hogy erős királysága Szent Istvánnal lett, vele lehetett a magyaroknak. Fiához, Imre herceghez szóló intelmeit az első magyar alkotmány töredékének is tekinthetjük. Állami és jól ismert egyházi törvényei igazodtak az akkori viszonyokhoz, és politikája megteremtette annak lehetőségét, hogy ennek az ide-oda vándorló népnek országa legyen.
A rockopera a koronázással véget ér, de István államszervező munkája csak ekkor kezdődött. S ha a dal folytatódna egészen addig, amíg idős uralkodóként felajánlja Szűz Máriának az országot, a mai fiatal számára is kiderülne, hogy a sok küzdelem és kudarc ellenére mégis István útja volt helyes, és akkor már az lehetne a darab címe: Szent István, a király.
