Franciaországban a XVI. század közepétől egyre jobban kiéleződött az ellentét a katolikusok és a reformátusok (hugenották) között. Az özvegy Medici Katalin régenssége idején két gyermek király – előbb II. Ferenc, majd IX. Károly – lépett trónra, akiket a nemesi pártok megpróbáltak a befolyásuk alá vonni. A Guise hercegek a katolikus oldalt képviselték, míg a protestánsokat Louis de Condé herceg és Gaspard de Coligny marsall vezették. Az 1562 márciusában, Vassy-ban végrehajtott mészárlás után kirobbant polgárháború évtizedekre lángba borította egész Franciaországot. Nyolc évvel később, 1570 augusztusában a két, egymással harcban álló fél Saint-Germainben békét kötött, s ezzel úgy látszott, elérkezett a nyugalom időszaka, amit IX. Károly a nővére, Valois Margit és a protestáns Navarrai Henrik (a későbbi IV. Henrik) 1572. augusztus 18-i házasságával kívánt megpecsételni. Medici Katalin anyakirálynő azonban, aki előzőleg maga is sokat tett a megegyezés érdekében (például az 1562-ben kiadott első türelmi rendelettel), mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy a hugenották vezére, a IX. Károlyra egyre erősebb befolyást gyakorló Gaspard de Coligny tengernagy a németalföldi protestáns felkelőkkel szövetségben háborúzni kezdjen Spanyolországgal. Ezért az esküvő után, augusztus 22-én sikertelen merényletet szervezett Coligny ellen. A király elrendelte a tettesek kézre kerítését, mire Katalin a Guise-ek embereivel (és befolyásolható fia tudtával) meggyilkoltatta az esküvőre Párizsba sereglett hugenották vezéreit. Coligny az elsők között esett el. 1572. augusztus 23-ról 24-re virradó éjszaka, Szent Bertalan vértanú apostol napjának hajnalán csak Párizsban három-négyezer hugenotta esett áldozatául a tömeggyilkosságnak, Franciaország-szerte pedig nyolc-tízezer fő.
Prosper Mérimée 1829-ben, huszonhat éves korában írta meg IX. Károly uralkodásának krónikája (Szent Bertalan éjszakája) című regényét, amely egy csapásra ismert íróvá tette egész Franciaországban. A történelemből csupán az anekdotákat kedvelő Mérimée bevallja, hogy Thuküdidésznek a peloponnészoszi háborúról szóló történészi munkáját szívesen odaadná valamelyik rabszolgájának hiteles emlékirataiért, „mivel csakis az emlékirat, vagyis az író meghitt társalgása olvasójával nyújt képet az emberről, s ez az, ami szórakoztatja őt”. A XVI. század Franciaországának eseményeit alaposan ismerő, rengeteget olvasó szerző egyetlen történetírótól sem kapott választ arra, hogy a Szent Bertalan-éjszakai tömegmészárlás érett megfontolás vagy egy hirtelen elhatározás hatására következett-e be. Mérimée koncepciója szerint a vérfürdőt népi felkelés váltotta ki, amelyet nem lehetett előre látni, s amely a pillanat ösztönzésére tört ki. A hugenották körében rendkívül népszerű Coligny admirális három ízben is tárgyalt IX. Károllyal egyenrangú félként, ami elég volt ahhoz, hogy gyűlöletet ébresszen maga ellen. Ha a király megszabadul tőle és ezzel egyidejűleg a katolikusok által kedvelt Guise hercegtől is, egyértelmű, hogy ő lesz a korlátlan uralkodó. Ezért a következőképpen kellett cselekednie: meggyilkoltatja a tengernagyot, vagy ráveszi a lotaringiai házból származó Guise herceget a gyilkosságra, aztán gyilkosnak bélyegzi, s kijelenti, hogy átengedi a hugenották bosszújának. Történelmi tény, hogy Guise a Thomas de Maurevel „gonosztevő” által végrehajtott gyilkosság után elhagyta Párizst, a hugenották pedig fenyegették a lotaringiai ház hercegeit. Az akkoriban fanatikus párizsi nép pedig, amennyire szerette Guise herceget, olyannyira gyűlölte a hugenottákat. Így nem volt nehéz rávenni őket a tömeggyilkosságban való részvételre.
Mérimée könyvében az eseményekben főszerepet játszó valódi történelmi személyiségek csupán mellékszereplők. A vallási ellentétet két testvérpár, a protestáns Bernard Mergy és a családja vallását megtagadó, katolikussá lett George Mergy sorsán keresztül mutatja be. Az utóbbi nem hitbeli meggyőződésből katolizált, hanem mert Condé hercege szemet vetett a kedvesére, ezért bosszút esküdött ellene. Úgy tervezte, hogy ha csatára kerül sor, megöli a herceget. Ám végül ő az, aki megakadályozza, hogy a mások által meggyilkolt Condé holttestét meggyalázzák a katonák. George nem hisz Istenben, számára a vallásosság és a hit egyenlő a babonasággal, mégis, irgalmas lélek lakozik benne: a vérengzés éjszakáján, nem törődve saját biztonságával, megmenti egy halott asszony gyermekének az életét. A kisded az erőszaknak kiszolgáltatott, tehetetlen ártatlanság, egyúttal Isten mindenütt jelen lévő irgalmának is szimbóluma.
Mérimée regényében a keresztény hit csak külsődleges dísz. A párizsi Szent Jakab-templom, ahová a szereplők misére járnak, megtelik a szertartás idejére, de ennek semmi köze a hitbeli buzgalomhoz. A szentmisére járás a társasági élet egyik formája, a férfiak és a nők kölcsönösen szemezgetnek egymással, utána pedig kibeszélik egymást. A szenteltvízbe nyúlás alkalom arra, hogy megérinthessék a másik kezét. Krisztus nem hatja át az emberek lelkét, meg sem érinti őket. S összekeverednek a katolikus hit és a pogány hiedelem elemei: a magát igaz hívőnek tartó Diana de Turgis grófné, Bernard Mergy kedvese egy ereklyét ad át szerelmének, abban bízva, hogy Isten kegyelméből megvédi őt a párbaj során, de később egy fekete mágiához hasonló szertartáson vesz részt egy boszorkányságot űző öregasszonnyal, azt remélve, hogy ezáltal a súlyosan megsebesült Bernard felépül.
Az egyik nemes, Vaudreuil mindennap elmondja a nagynénjétől tanult, latinul leírt imát: „Dicséret Istennek, béke az élőknek, nyugalom a holtaknak, és áldott legyen Szűz Mária méhe, mely az Örök Atya Fiát hordozta.” Egy szót sem ért belőle, de azt megtapasztalta, hogy a javára van. Ám ez nem jelent nála lelki emelkedettséget, hiszen egy párbajban megölné földön fekvő ellenfelét, ha a többiek nem akadályoznák meg.
Az erőszak átszövi a mindennapokat. A regény elején protestáns német katonák dicsekednek azzal, hogy kolostort gyújtottak fel, apácákat erőszakoltak meg. A párizsi aranyifjak a legkisebb sérelemért is kihívják egymást párbajra, s nem kegyelmeznek legyőzött ellenfelüknek. A királyi vadászaton részt vevők élvezettel nézik végig, amint az elejtett szarvas beleiből a kutyák lakmároznak. Mérimée a Szent Bertalan-éjszakai vérengzés előjeleként írja le, ahogyan IX. Károly belevágja kését a menekülni képtelen szarvas oldalába, s vastagnyakúnak nevezi. Ez egyértelmű utalás a protestáns Coligny tengernagyra, akinek egyik híve mészárosnak minősíti az uralkodót. Károly később, amikor maga elé rendeli a Coligny által megsértett George Mergy kapitányt, azt mondja neki: „Tudod-e, hogy ez a vastagnyakú már-már királyibb a királynál?” IX. Károly arra akarja rávenni George-ot, hogy álljon bosszút Colignyn, de ő sokkal tisztább lélek annál, mintsem hogy belemenjen ebbe. Amikor pedig százasával kellene legyilkolnia a hugenottákat, megtagadja a parancsot, lelkiismerete szavára hallgatva. Az irgalom érvényesül akkor is, amikor a franciskánus Lubin atya kimenti Bernard Mergyt a hugenottákat válogatás nélkül gyilkoló, önmagát katolikusnak nevező tömeg karmai közül.
A könyörületesség cselekedetei azonban csupán pillanatokra vannak jelen, egyébként az elpusztítandónak ítélt fél megsemmisítése a cél. A Mérimée által bemutatott világban Isten csak a szavak szintjén jelenik meg. Az eseményeket irányítók és az ő akaratukat végrehajtók szívéből hiányzik a krisztusi szeretet és irgalom. Ezért szinte törvényszerű, hogy bekövetkezik Szent Bertalan éjszakájának borzalma, mint ahogy az is, hogy egy ilyen világban a testvér akaratlanul is Káinná válhat, fivére gyilkosává.
