Havassy József szalézi atya azokra emlékezett, akiket megöltek. Megemlítette Sándor István testvért, aki fiatalokkal foglalkozott. Nem menekült el, perbe fogták és felakasztották. Dávid Tibort agyonverték, de mellettük még számos bátor pap áldozta életét az evangéliumért. „A rendtársak hűek maradtak hivatásukhoz, mindig voltak bátor szaléziak, akik hirdették Krisztus tanítását” – fejezte be József atya. Eszes Éva, az Unum közösség tagja azokra emlékezett, akik börtönbe kerültek. Beszámolót hallhattunk Mester Margit Mária és Csávossy Elemér jezsuita szerzetes elfogásáról, bebörtönzéséről, és szabadulásáról. A nővér néhány gondolatot olvasott fel Margit anya Öt év börtön kegyelemkincsei című írásából: „A legnagyobb szeretet és a legboldogabb boldogság itt a földön a Kálvárián van. A kereszt eksztatikus szerelme ez.” Nagy Ferenc jezsuita atya, aki maga is harminchat évet töltött Nyugaton, azokról beszélt, akik elhagyták az országot. A negyvenes évek második felében sokan a vonatok kerekei között beékelt fekvőhelyeken jutottak át a határon. „Oda mentek, ahol szükség volt rájuk, így valamennyi földrész kapott belőlük.” Békés Gellért, Farkasfalvy Dénes, Szabó Ferenc folyóiratokat szerkesztettek, könyveket adtak ki. Punk Gabriella ciszterci nővér azokhoz tartozott, akik titokban élték közösségi életüket. Visszaidézte azokat a félelemmel teli hónapokat, amikor minden éjjel várták, hogy elviszik őket. Ez nem következett be, de végül el kellett hagyniuk a rendházat. – Estefelé feldíszítettük virággal a kápolnát, meggyújtottuk a gyertyákat, és gyalog hagytuk el a monostort. Naszályi Emil atya egyetlen szót kötött a lelkünkre: Mária. Meghagyta, az életünk néma tanúságtételével kövessük őt. Érden sikerült egy házat vennünk, és a negyven év alatt egyetlen nap sem múlt el zsolozsma nélkül. Hajnali fél 4-kor keltünk, Emil atya misézett, tanított, támogatott minket. Egyszerű munkásként kezdtük, és kiváló dolgozóként végeztük. A Szűzanyának és Istennek nagy hála és dicséret! Weisz Erzsébet azok életáldozatáról beszélt, akiket testileg-lelkileg megnyomorítottak. Mindenüket elvették, sokaknak nehéz fizikai munkát kellett végezniük, embertelen körülmények között tengették életüket, fűtetlen odúban nyomorogtak, titokban jártak misére. Hűségesen végezték hivatásukat, és segítették egymást. Hála a múltért, megköszönve a jelent, bizalommal nézünk a jövőbe” – mondta a nővér. Hargitai M. Magna nővér azokra emlékezett, akik kétkezi munkából éltek. A négy hónapi internálás alatt a Bibliából merítettek erőt. Mindig akadtak hívők és jótevők, akik gondoskodtak az élelmezésükről, a püspök atya bátorította őket. – Amikor az a hír járta, hogy Oroszországba visznek minket, akkor sem mozdult senki – emlékezett. A nővér pusztai vándorláshoz hasonlította az 1950-es évek hányattatásait, melyek állomásai voltak a szövőgyár, a takarítóvállalat, a vasgyár vagy a lőszerraktár. Az ima adott erőt, és az, hogy tudtak egymásról, padlásokon, erdőkben, búcsújáró helyeken találkoztak. Olívia nővér arra emlékezett, hogy fogadalomtétele után pár hónapra vitték el őket. Éjfélkor jöttek, egy fiatal ávós szólt neki, készítsen élelmet is, mert látta, sok az öreg nővér. Útközben Olívia nővér egy kis bicskával ablakot vágott a ponyván, hogy lássa, merre viszik őket. Máriabesnyőre érkeztek, ahová még százával jöttek a különféle rendekből. – Az angolkisasszonyokat az orosz határtól fordították vissza, mert Sztálinnak nem kellettek. Egy ferences atya tartotta bennünk a lelket – mondta a nővér. Görbe László piarista atya 1965-ben kezdte meg a noviciátust. A magiszter atya igyekezett felkészíteni őket, de közölte, „egyáltalán nem biztos, hogy fölszentelik magukat”. Görbe László köszönetet mondott azoknak a nővéreknek és szerzetes atyáknak, akik szétszóratásukban hűségesek maradtak hivatásukhoz. – Fel tud-e mutatni vonzó képet a mai szerzetesség a fiatalok körében, hogy a jövő nemzedék ne haljon ki a szabadságban? – tette fel a kérdést a szerzetes tanár. Sztrilich Ágnes szociális testvér elmondta, hogy 1950 és 2000 között több százan első fogadalmat tettek, és kétszázhuszonheten örökfogadalmat. A visszaemlékezések után minden rend képviselője egy gyertyát és egy fehér rózsát helyezett el az oltárlépcsőn, emlékezve egykori rendtársaik áldozatára és hűségére. – 1993 tavaszán összejöttek a különböző rendekből a nővérek, ahol mindenki beszámolt a saját karizmájáról, és arról, hogy tudják ezt megélni. Jó, hogy ennyien vagyunk itt megint – mondta kérdésünkre Mónika nővér, aki a hatvan évvel ezelőtti szétszóratást kislányként élte meg, és most kalocsai iskolanővér. Évát a zalaegerszegi Notre-Dame-nővérek tanították. – Mindig meghatódom, amikor rájuk gondolok. Nagyon szerettem oda járni, mindig őrzöm az ő emléküket. Olyan jó tanáraim voltak, akik egész életemet megalapozták. Borzalom volt, amikor a zárda kápolnájának a toronysisakját lebontották, és csonkán maradt – emlékezett Éva. Erdő Péter bíboros, prímás szentbeszédében elmondta: Krisztus szenvedésének társa lehetett az egész magyar katolikus közösség az elnyomatás idején, amikor a hatalom ki akarta irtani a vallást, és fel akarta számolni az egyházakat. A bíboros úr példaként állította a szerzetesek elé Szűz Mária csendes, imával áthatott életét. Az Istennek való teljes átadás kifejezője a tisztaság és az engedelmesség vállalása is – hangsúlyozta a bíboros. Várszegi Asztrik főapát hálát adott a pannonhalmi monostorért, amely a földalatti és a legális szerzeteseknek is helyet adott. Így imádkozott: Te megengedted, hogy szerzeteseink búzaszemként hatvan évvel ezelőtt a földbe hulljanak, elhaljanak, hogy aztán ismét feltámadjanak és megújult erővel keressék a te országodat.
