Szendi József érsek köszöntése

Mi, gyerekek, igen élveztük a szüretet: ilyenkor töklámpást készítettünk, kivájtuk a tök belét, szemet, szájat vágtunk a húsába, gyertyát állítottunk bele, és egy karóra tűzve vonultunk vele a sötétben. Szüretre nekem is készítettek egy kis puttonyt, és azzal jártam a sorok között.

Székesfehérvárott, a Deák Ferenc utcai elemi iskolában végeztem kitűnő eredménnyel, de nem vettek föl az úgymond faluvégi iskolából a ciszterci gimnáziumba. Később a „faluvégi iskolás gyerek” lett a bankigazgató és tanárok gyermekeinek instruktora.

Nagynénémék az egyik alkalommal elvittek magukkal Prohászka Ottokár püspök miséjére. Legfeljebb hatéves lehettem, mert Prohászka püspök 1927-ben halt meg. Az akkori szokás szerint hintón érkezett a püspök a székesegyházhoz. Amikor Prohászka megjelent, azonnal eldöntöttem, én nem is papinas, hanem egyenesen püspökinas akarok lenni. Később, amikor valóban püspök lettem, mondták is a családban: te már hatéves korodban erre vágyakoztál!

Egy idő után már az volt a kérdés: szerzetes legyek-e vagy világi pap? Abban az időben lépett be a jezsuita rendbe Kaszap Pista, de – mint ismeretes – rövidesen meghalt. Akkor már szentség hírében állt. Édesapám nem emelt kifogást a papság ellen, édesanyám pedig kimondottan örült neki. Apám azt nem akarta, hogy szerzetes legyek. Úgy gondolta, akkor el leszek zárva a családtól, talán külföldre kerülök. Mint afféle fiatal gyerek, valóban azt dédelgettem magamban, hogy jezsuitaként missziós szerzetes legyek Kaszap Pista és Maron Józsi nyomdokain.


Diakónussá, majd áldozópappá szentelésünket 1944. december 23-ra és 24-re tervezték. A nuncius úr idős korára és fáradtságára tekintettel nem vállalta ezt. A Budán lakó Zadravecz István nyugalmazott tábori püspököt kérték fel szentelésünkre, hiszen – mint említettem – ő volt ekkor Budapesten az egyetlen püspök.

Elöljáróink nem merték vállalni az Egyetemi templom nyilvánosságát, nehogy a németek vagy a nyilasok megütközzenek az ünnepi előkészületen, és szentelés helyett netán a fronton találjuk magunkat.

A frissen szentelt papok közül mindegyikünket beosztották kilenc-kilenc bérházhoz. A Vámház körútra (akkor Horthy Miklós körút) kerültem, s a lakóházak a pincéken át összeköttetésben álltak egy-egy Veres Pálné utcai és Ráday utcai háztömbbel. Vasárnaponként a pincelakóknak miséztem. Kaptunk egy talpas üvegpoharat, amely formájában hasonlított a kehelyhez.

1946 áprilisában a székesfehérvári Tanítók Házában (katolikus tanítók középiskolás gyermekeinek kollégiuma) hatvan-nyolcvan szegény gyerek prefektusa lettem. Az intézetben hadiállapotok uralkodtak. A bútorzat és az egyéb felszerelés a front alatt elpusztult vagy eltűnt. Az igazgató Nyugatra menekült, gazdátlanul hagyta a házat. Így a felhalmozott élelmiszerkészletnek is nyoma veszett.

Doktori disszertációm címéül Szent Pál szavait szerettem volna választani, de szaktanárom, Horváth Sándor javaslatára végül a Krisztus az Egyház életereje címet adtam. Ibrányi Ferenc dékán ellenkezését leküzdve végül is ledoktoráltam. 1948. augusztus 28-án, Szent Ágoston napján neveztek ki teológiai tanárnak a székesfehérvári szemináriumba.

Kórházlelkészi munkámban az ápolónőként dolgozó kalocsai iskolanővérek nagy segítséget nyújtottak. Tőlük kaptam információkat, hol fekszik súlyos beteg, kit kell meglátogatnom, kivel legyek óvatos, mert párttitkár. Kórházlelkészi életem 1957. tavaszi letartóztatásomig tartott.

Egy nagy eső alkalmával két helyen leomlott a kerítés a országútra. Hajnalban siettem eltakarítani, nehogy az akkor induló munkásjáratok utasai engem szidjanak, amiért lezárták az út egy részét. Munka közben észrevettem, éppen arra haladt el a nyolcvanéves Vépi Mária néni. A Vépi család jobb módúnak számított, ők ajándékoztak a plébánia elé egy szép kőkeresztet. Nem ismert meg a kék munkásruhában, gumicsizmában. Ráköszöntem: „Adjon Isten, Mária néni!” Mire visszanézett: „Ejnye, galambom, de jó paraszt lett volna magából.”

Ez a legnagyobb dicséret, amit falun kaphattam. A dolgos ember elismerése, akinek szívügye, hogy a környezete rendben legyen. Máskor meg jöttek az asszonyok, s kérdezték tőlem: miért nem nősültem meg, olyan jó férj vált volna belőlem: se nem dohányzom, se nem iszom. Az ő uraik ugyanis már a hónap első napjaiban elisszák a fizetésük jó részét. Erre azt válaszoltam: „Mit gondolnak, az Úristennek csak a szemetje kell?” Erre aztán elhallgattak.

Jól érzem magam, itthon vagyok. Naponta misézem, prédikálok, soha nem nézem, hányan hallgatnak. Mindig arra törekedtem, s ma is ezt teszem, beszédeimből személyes hitélményem tűnjön ki, s ezt közvetítem az embereknek. Gyakran imádkozom a 89. zsoltár kérését: „Taníts meg számot vetni napjaink sorával, hogy bölcsességre neveljük szívünket.”