Szemünk és szívünk

Persze láttam II. János Pál pápát a második magyarországi látogatásán, 1996. szeptember 6-án, a győri ipari parkban, azon az emlékezetes, „Szentlélektől rázott”, csípős, szeles napon. Tőlem néhány méterre haladt el a pápa mobil, a tömegben lábujjhegyre állva ágaskodtam, hogy láthassam azt, akiért Győrbe zarándokoltam. Kevés olyan ember volt eddigi életemben, akiknek „szakrális aurájuk”, megmagyarázhatatlan, transzcendens, pozitív kisugárzásuk volt. De azért akadt néhány ilyen, megrendítő találkozás. (Említhetném például a bencés Placid atyát vagy Regőczi atyát, az Isten vándorát.) János Pál pápa is közéjük tartozott. Talán ezt érezték meg a tömegek, talán ezt érezték meg a fiatalok is, talán ezért volt olyan fogadtatása a világ számos pontján, mint egy világsztárnak. Ő volt gyermek- és ifjúkorom pápája. Elődeiről, VI. Pálról és I. János Pálról még nem lehettek személyes emlékeim. Egyrészt azért, mert akkor még csupán néhány éves kisfiú voltam, másrészt azért, mert a hetvenes években nem volt túl nagy divat pápákról tudósítani a televízióban, az újságban. Első alkalommal akkor hallottam valami tudósításfélét a pápáról, amikor 1981-ben, május 13-án, Ali Ağca merényletet követett el ellene. A Vatikán álláspontja szerint a harmadik fatimai titok, melyet csak 2000-ben hoztak nyilvánosságra, ezt a merényletet jövendölte meg. Még ekkor is csak néhány esztendős kisfiú voltam, de arra határozottan emlékszem, hogy a televízióban, talán a híradóban vagy Chrudinák Alajos Panoráma című külpolitikai magazinjában párhuzamosan tudósítottak a II. János Pál pápa és a Ronald Reagan akkori amerikai elnök elleni merényletről. A két merénylet között nem volt nagy az időbeli eltérés, ha jól emlékszem. Sosem felejtem el azt a megrendítő mozgóképsort, amikor János Pál pápa meglátogatja merénylőjét, Alit a börtönben, és megbocsát neki.


Innentől kezdve aztán időnként már tudatosan figyeltem a pápáról szóló bejátszásokra. Itt járt, ott járt, ide utazott, oda utazott. „Utazó pápának” nevezték, hiszen száznál is több külföldi útja volt, többet utazott, mint az addigi pápák együttvéve. Egész tevékenységét végigkísérte a népek és vallások közti egyetértés elősegítése, ennek jegyében bocsánatot kért az egyház múltbéli bűneiért. Annyira hozzászoktam a személyéből áramló, a televízión keresztül is megérezhető, átsugárzó szakrális erőhöz, hogy kezdtem egyre tudatosabban figyelni a vele kapcsolatos történéseket, híreket, eseményeket. A pápa megáldja, ölébe veszi a kicsi gyermekeket, indián ruhába öltözik, az éneklő és táncoló fiatalokkal együtt mozog pásztorbotját forgatva a kezében, reszkető, áldó kezét az alacsony és görnyedt Teréz anya fejére teszi. Kalkuttai Teréz anyát egyébként 2003-ban avatta boldoggá. A magyar szentek közül ő emelte a boldogok közé Kingát, IV. Béla leányát és Hedviget, Nagy Lajos királyunk leányát. Sosem felejtem el azt a filmfelvételt, amelyen a Szentlélek jelképeként elröptet az ablakon át egy galambot, az pedig visszarepül a szentatya fejére, ahogyan azt sem, amikor a kezében visz egy koalamackót, s amikor egy egyenruhás katona vagy egy elsőáldozó kislány átöleli őt. A végtelenségig sorolhatnám a felejthetetlen pillanatokat. Kaleidoszkópszerűen kavarognak bennem a korabeli televíziós képsorok. Aztán jött a nagy esemény, a rendszerváltozás egyik szimbolikus jeleként is értelmezhető, hogy 1989 augusztusában végre hazánkba is eljött a pápa, a Hősök terére. Ez volt az első magyarországi pápalátogatás a történelmünkben. Innentől kezdve a pápa fogalmához állandóan II. János Pál arcképét és jellegzetes, kedves mosolyát, áldó vagy simogató kezét társítottam.

Megdöbbentem a halálakor, 2005. április 2-án. Ekkor épp piarista novícius voltam. Mi tagadás, feladat volt számomra hozzászokni az új pápához, XVI. Benedekhez. El kellett fogadnom. Új pápa, új személyiség; értelmetlen lett volna Benedek pápán számon kérni János Pál személyiségvonásait és gesztusait.
II. János Pál halála előtt szenvedéseit, egyre gyengülő lényét kitette a világ elé, viselve a Parkinson-kór és más betegségek egyre súlyosabb keresztjeit. Benedek ereje fogytát érezve, a pápák történetében egyedülálló módon lemondott. Két különböző döntés, mindkettőt meg kell és meg is lehet értenünk. II. János Pálnak halála előtt, a Gemelli-klinikán, a kórházi ágyán a fülébe súgta valaki: rengeteg fiatal érkezett a világ minden tájáról a Vatikánba, hogy imádkozzanak érte. Ő azt felelte: „Eddig én mentem a fiatalokhoz, amíg tudtam. Most ők jönnek el hozzám.”

XXIII. János pápával együtt, 2014. április 27-én, az Isteni Irgalmasság vasárnapján avatták szentté.