Szemölcs-göcsörtök mögött…

Nézem a hatalmas, házfalnyi plakátot, rajta az összerajzolt – összehamisított – férfialakkal: hosszú, kétoldalt leomló haj, majdnem John Lennon – szemüveg s még többféle képzettársításra lehetőséget ad. A zseni Raidingbóll – hirdeti a kisebb felirat (Raiding nekem akkor is megmarad Doborjánnak), s öles betűkkel: Aki szupersztárnak született.


    
Eddig úgy gondoltam, csecsemőnek született, fiúgyermeknek, anyuka mellére szoptatósnak – a kulturális üzleti vállalkozásokban sem szeretem az eleve elrendelést. Persze korunkban – anélkül, hogy megkérdeznék őket – divattól vagy érdektől vezettetve előszeretettel nyomják rá a szupersztár billogát egyesekre, közben másokat ugyanilyen előszeretettel hallgatnak el. Egyik is, másik is hamis. Jézus Krisztus is volt (van?) szupersztár – úgy gondolom, erre is azt válaszolná szelíd hangon: vagyok, aki vagyok.


    
Szeptember közepe táján – az 1980-as évek második felében – az estéli fények rézsút lángoltak az esztergomi bazilika kupolájában. Odalent fehér Yamaha-zongora, szenvedélyes, a tekintetben mély tüzű szenvedés, még egy pillanat, a molekulákat csont–csöndben összekoccantó József Attila-i áhítat, majd megindultak – igen, megindultak! – Cziffra György ujjai. Ez Liszt volt, annak az abbé-ruhában ránk tekintő zeneszerzőnek a műve, akinek arcán, szemölcs-göcsörtök mögött riadt- meggyőződéses vulkán hevül. Nem a szupersztár-plakát lányos, nemeket egybemosó, fantáziátlan arca, hanem az Esz-dúr zongoraverseny első taktusainak drámai kérdése: Hát az Isten mit akar…?! Amikor először meghallottam ezt a leütést, önkéntelenül tolultak elő belőlem a szavak, s azóta is ez maradt nekem a zongoraverseny: az ember totális kérdésének drámai húr-zendítése. Istent kérdi, de magát vallatja: mi a szándéka vele Istennek?  – prédikátor és pap, s ami nem sikerül a szónak, amit az emberi érzék képtelen ilyen módon felfogni, azt a zene szárnyalóvá és egyértelművé teszi” – írta Liszt. S a szárny a német nyelvben, a szimbólumok szép egymásra épülésével, egyben zongorát is jelent.

„Az egyházzenész egyszerre mindkettő ”    

Egy rég készült fényképet nézek a szülői házból emlékmúzeummá alakított doborjáni portán: a barokk kapuív alatt porfelhőt verő birkacsorda tolakodik ki „a Meier gazdaságból”. Mintha érezném a földközeli, állatlehelettel betöltött, istállószagú világot érzékszerveimmel – az emlékezés kékharisnyás, sokszor finomkodó sterilitását elsodorja az élet szép egyszerűsége, nyersesége, természetessége. S nem ütközöm meg, bár a szerkesztőkben nyilván munkált némi pikírtség – a megütközésnél több a belátás – a IX. Piusz pápánál vendégeskedő és a szabadkőműves Liszt egymás mellé állításában a zeneszerző alakját megidéző kiállítások programfüzetében.
    
Utolsó budapesti lakásában – a régi Zeneakadémián – nézegetem a tárgyakat, melyeket valaha érintett. Egy svéd zenetanárnő megszólaltatja az üvegzongorát – húrok helyett üveglapocskák zengése adja a hangokat –, kissé odébb ófelnémet vonalakat követő térdeplőzsámoly, fölötte kereszt, még följebb Krisztus arcképe.


    
A hit nem cégér, hanem életállapot, életvalóság. Ideologizálás, ha túlbeszélik – mint oly sokszor tanúi vagyunk ennek – csengenek az üveghangok. Tekintetem három helyszín között vándorol: a doborjáni szülői ház, a kismartoni (eisenstadti) egyházmegyei múzeum kiállítása és a budapesti lakás között. Kismartonban kifejező a cím: Ember és muzsika a hit erőterében. Rezdül a lélek, hanggá fokozódik. Egy reneszánsz (inkább neoreneszánsz) széken ülve Liszt „abbé”, ahogyan ferences harmadrendiként nevezték, reverendára emlékeztető öltözékben tekint ránk, s mintha azt mondaná: az összhangot keresd, amelyről aligha tudható, a világ miféle szálaiból fonható egybe.
    
A nagyapa mogorván tekint le olajba festve a doborjáni ház faláról. Három házasságából huszonöt gyermeke született, ügyvédek, hercegi hivatalnokok, órásmesterek és a földeken dolgozó kétkezi munkások kerültek ki közülük. Liszt György Ádám Ragendorfban született – Magyarországon – iskolamesteri képzésben részesült, majd innen is, onnan is elbocsátották, végül Sopron és Bécs között, Pottendorfban talált újra megfelelő állást, többek között a kastélykápolna orgonistájaként. A család neve akkortájt még List volt, s magyarul „s”-el ejtették. Lis(z)t György – így mondja a história – később a családnév magyar kiejtésének elterjesztéséért beadta a névváltoztatási kérelmet.
    
Az emlékévben megint sokan előhozakodnak Liszt Ferenc hovatartozásával. Magyar vagy német, netán világpolgár, mint egyesek szeretnek divatozni ezzel a semmitmondással. Hiszen mindannyian egyszerre vagyunk világpolgárok és magyarok és németek, és… stb.
    
A szülői ház két bejárata fölött egy-egy vakolatháromszög. Egyikben ez olvasható magyar szavakkal: „Itt született Liszt Ferenc 1811-dik évi október 22-én. Hódolata jeléül a soproni irodalmi és művészeti kör 1881-ben.” A másik fölírást 1925-ben kanyarították oda cirkalmas gót betűkkel: „Itt született Franz Lisst. Az emléktábla felavatva a német nép német mesterének.”
    
Kismartonban a múzeum idegenvezetőjével Liszt hovatartozásáról beszélgetünk. Egyáltalán, felvethet–e így a kérdés. Barátunk mosolyog a zeneszerzőt ide–oda kisajátítani akaró igyekezeten: „Ha így teszik fel a kérdést, Liszt leginkább őrvidéki  – burgenlandi volt…”
    
A ferences vonzódás… Az apa, Liszt Ádám Pozsonyban, tanulmányai során szoros kapcsolatba került a ferencesekkel, három esztendeig a szerzetesi hivatás felé indult a malackai kolostorban. Zenei érzékenységét bizonyítja, hogy Esterházy Miklós hercegnek egy saját szerzeményű Te Deumot (Téged Isten dicsérünk) ajánlott.
    
Imádságra a kis Ferenc (Franz?) kezét édesanyja rakta össze először. A Duna menti Kremsből származó Lager Anna a maga egyszerűségével „tudta a hitet”.
  
Tekintetem visszatér a doborjáni barokk kapun kitóduló, porfelhőt verő birkanyájra. Ahogyan a nagyapa útját összeütközések kísérték, Ádám fia, az Esterházy udvari zenekar csellósa is távozni kényszerült – okát nem ismerjük, talán már akkoriban, 1808-ban is jótékonyan elhallgatták. Mindenesetre rövidesen az Esterházyak doborjáni juhtelepén találjuk – és a zenei pályafutás? Nyilván belefulladt a porba, az istállószagba, a szigorú számvivőségbe, hiába játszotta olykor Ferdinand Ries cisz-moll zongoraversenyét akár – amit majd ötéves fia az első hallás után pontosan dúdolt. A vulkán még nem tört ki. Még nem volt olyan erős az emberből villanó, Istenig hangzó hangjegyív, hogy szétfeszítse maga körül a szokvány–világot. Aztán 1811. október 22-én – a juhokat ekkortájt terelték vissza a fedett karámba – felsírt egy újszülött a báránybégetés közepette…
    
A helyi elemi iskolában német nyelven tanult – ezek az évek tekinthetők az egyetlen szokványos iskolai képzésnek Liszt életében. Később, franciaországi zongorista évei alatt – nyilván a parfümillatos kifinomultság közelében – sokat szenvedett műveltségének hiányosságai miatt. Az ő „műveltsége” ugyanis máshonnan vétetett és adatott.

Birkalegelő – majd kilencesztendősen a soproni kaszinó. Ferdinand Ries Esz-dúr zongoraversenye megindul a keze alatt. Emléktudatomban eggyé fonódnak a gyerekujjak az esztergomi bazilikában fehér Yamaha-zongorán futó férfikézzel. Liszt és Cziffra: a tudás nem izzad, nem erőlködik, a teremtés könnyedsége ez.
    
„Gyerekkoromból származik vonzalmam a katolikus hithez, s ez azóta is állandó és egész személyiségemet betöltő érzés”  – jegyezte le Liszt 1863. augusztus 30-án. Ekkor már néhány esztendeje elkészült Esztergomi miséje, amelyet a bazilika felszentelésére írt, s többszöri előjáték után 1857. augusztus 31-én hangzott el az érseki városban.
   
„Az utóbbi hetekben kizárólag ezzel a misével foglalkoztam, és tegnap végre sikerült befejeznem. Nem tudom, hogyan szól majd, de annyit mondhatok, többet imádkoztam, mint komponáltam” – írta Richard Wagnernek 1855. május 2-án.

A mise megszületésének története 1846. október végén kezdődött, amikor Liszt megismerkedett Scitovszky János pécsi püspökkel, aki arra kérte, az ottani székesegyház felújítására írjon egy misét. A mű nem készült el, közben Scitovszky az esztergomi prímási székbe került. 1955 elején Lisztnek – immár más szándékkal – szerződést ajánlott. Május 2-ára elkészült a mise. „A festők jó néhány mesterművön ábrázolták Szent Ferencet, Istennek ezt a nagy bolondját. Antwerpenben láttam Rubens csodálatos alkotását az Assisiről. Miért nem tud a zene hozzájárulni a szent dicsőítéséhez olyan módon, ahogyan az egyház szent szövegei és Dante szavai szólnak?” – kérdezte Liszt. Egész életében kapcsolat fűzte a ferences rendhez – elsősorban nem a szervezethez, hanem az anima franciscanához, a ferences lelkülethez.
    
1862-ben Rómában megzenésítette Szent Ferenc Naphimnuszát. Közel húsz év múlva – a szent mint olyan befejezhetetlenségétől hajtva? – orgona – előjátékkal egészítette ki az alkotást. 1863-ban megszületett a Szent Ferenc madaraknak prédikál – zongorára, illetve kórusra és zenekarra. Hallgatom Liszt madárcsivitelését a kismartoni múzeumban, végigsimítom a doborjáni főutcán, falusi házak között, patak-vízfolyás mentén, Isten szabad ege alatt álló hatalmas, ébenfekete Bösendorfer-zongorát, látom Cziffra ujjait az esztergomi bazilikában, és a svéd látogató néni, bocsánatot kérve a teremőrtől, leereszkedik Budapesten az Andrássy úti Liszt – lakásban a térdeplőre. S tudom, már csak dadogna minden további szó. Okoskodásnak nincs helye. Oremus… A nagyszerű kortárs költő – író négy sora billentyűzi a kimondhatatlant: „Pókháló művén csüng a pók / mert nem szőhet mirigyeiből / vastraverzeket, / ki így, ki úgy / építője a tökéletességnek.”

Fényképezte: Cser István