Szemben az árral

Eltelik vagy húsz perc, amikor a hangosbemondóból meghalljuk: már elindultak a buszok. Odakünn szakad az eső, benn páratelt, nehéz levegő. Lassan peregnek a percek, többen felsóhajtanak: „Már régen odahaza lehetnénk…” Kérdésekkel ostromolják a pénztárost, aki semmiről sem tehet, s már majdnem sírva fakad kétségbeesésében. Egyesek barátokat, rokonokat mozgósítva telefonon próbálják megszervezni az útjukat, mások szálloda után kérdezősködnek. Egy-egy család más irányba induló vonatra száll; kikerülve a kritikus szakaszt talán még az éjjel hazaérhetnek.</p>
– Értesítjük kedves utasainkat, hogy az árvíz miatt a közúti közlekedés is bizonytalan – hangzik fel az újabb hír. Az autóbuszok továbbra sem érkeznek meg. Némelyek tudni vélik: elakadtak azok is. Újabb óra telik el, és nem történik semmi. Időközben kiderül: hét autóbusz elindult. Csak már ideérnének!
Két óra kényszerpihenő után mintha motorzúgás csapná meg a fülünket. Mindenki egyszerre akar kijutni az ajtón és felszállni a két vonatpótlóra.
– Miért nem indul már a sofőr? – hallik a buszon innen is, onnan is, hiszen vagy tíz perce megtelt mindkét jármű. A gyűrött arcú gépkocsivezető végre kinyögi: nem kapták még vissza a menetlevelet.
– Talán el kellene menni érte a forgalmi irodába – javasolják többen.
A sofőr kiszáll, de bajsza alatt megjegyzi:
– Délután négykor lejárt a munkaidőm, most meg ezt kell hallgatnom, holott pihenhetnék.
Szerencsére néhány perc múlva megérkeznek a sofőrök, ám buszunk csak áll és vár. Nem indulhat, mert csak másodikként mehet.
– Miért, az első a mozdony, össze vannak nőve? – kérdi egy nyers, éltesebb női hang.
– Le lehet ám szállni, ha nem tetszik – veti oda egy fiatalember.
– Szálljon le maga, nekem is jogom van utazni…
Az eső szüntelenül ömlik, orkán erejű szél tombol, s jobbra-balra nézve egyaránt félelmetes a látvány az úton, amikor végre elindulunk. Megáradt patakok, óriástavakká lett belvízfelületek. Apró porták kertjének végében már ott az ár. Az utak is veszélyben, kétoldalt majdnem összeér a víz.
– Örüljünk, hogy nekünk csak ez a néhány órás késés a bajunk. A mi házunkat nem mosta el az ár. Adjunk hálát ezért az Istennek – jegyzi meg egy középkorú férfi.
Kijelentése mindannyiunkat kijózanít. Néhányan helyeselnek csak, ám a fortyogás nyomban megszűnik.