„A művészetet nem kitalálni, hanem folytatni kell”

A művész az 1970-es évek elejétől kapott köztéri megbízásokat, Hódmezővásárhelyen 1978-ban állították fel Tanyasi iskolások című munkáját. A nyolcvanas évek végén Békéscsabára tervezte első – itthon újdonságnak számító – „utcaszobrát”, amelyet egy pályázatnak köszönhetően végül csak 2006-ban készíthetett el. Hasonló stílusú zsánerszobrokat rendelt tőle többek között Szeged, Szolnok és Esztergom is. Egyházi témájú alkotások, emléktáblák, portrék, kisplasztikák sora fűződik a Mosonmagyaróváron született, évtizedek óta Szegeden élő nemzetközi hírű művész nevéhez.

– A szegedi megyeháza előtti Rákóczi téren tavaly október 31-én avatták fel legutóbbi nagyszabású munkáját, a Don-kanyarban elesettek emlékművét. Az alkotás egymást támogató, hómezőn botorkáló „láthatatlan embereket” ábrázol; valójában két szélfútta üres katonaköpenyt, amelyekbe mindenki beleképzelheti saját elvesztett hozzátartozóját…
– A Csongrád Megyei Önkormányzat rendelte meg tőlem a szobrot, a város a helyet biztosította. Több régi szegedi ismerősömről csak az avatás kapcsán derült ki, hogy édesapja, testvére a Donnál esett el. Könnyezve jöttek oda hozzám azzal: most már van egy hely, ahol emlékezhetnek, ahová letehetnek egy-egy szál virágot. Ugyanilyen megdöbbentő volt a találkozás azzal a hét-nyolc idős emberrel, akik túlélték a doni katasztrófát.

– Legtöbb munkáját bronzba álmodja. Ez egyfajta érzelmi kötődés, vagy racionális oka van?
– Elsősorban a habitusomból következik. Szeretem a részletgazdag, izgalmas felületeket; az olyan szobrokat, amelyeknek érdekes a sziluetthatása. Ez természetesen a kőnél is igaz, de figyelembe kell venni az itthoni zord időjárási viszonyokat. A márvány szépen faragható, de köztérre nem lehet kiállítani, mert szétfagy; a mészkő pedig sokkal tömbszerűbb, zártabb faragási módot és szobrászi felfogást követel. Én általában életnagyságú figurákban gondolkodom. A mészkő fagyálló, ám nagyon rideg kő, inkább a nagyméretű alkotásoknál érvényesül jól; az olyan finom részletek kidolgozására, amilyeneket bronzban szeretek mintázni, nem alkalmas.– Legtöbb munkáját bronzba álmodja. Ez egyfajta érzelmi kötődés, vagy racionális oka van?

– Maradjunk a finom részleteknél. Az Ön témái, munkái a mesterségbeli tudás mellett hagyománytiszteletet tükröznek. Nem éri az a vád, hogy konzervatív szobrász?
– A művészetet nem kitalálni, hanem folytatni kell. Amikor azt mondják: konzervatív vagyok, nem tiltakozom ellene. Egy jó mű mindig korszerű. Nem tudok másként, mondjuk az egyiptomi fáraószobrászok vagy a reneszánsz alkotók modorában dolgozni. A XX- XXI. században élő szobrász vagyok; akkor is, ha néha úgy érzem, nem vagyok a korom kortársa. Olykor eszement dolgokat látok kiállításokon, amelyekről meg is van a véleményem. Nem nagyképűségből mondom: én is tudnék ilyeneket csinálni, de minek. Nekem a nonfiguráció befejezetlenséget jelez. Nem azért készítek szobrot, hogy a néző fejezze be. A néző nem szobrász, rá hatnia kell az alkotásnak. Egy nem figurális munkát szemlélve úgy érzem, hogy maga a művész sem tudott mit kezdeni vele. Én vállalom „a befejezés konzervativizmusát”. Nekem a konzervativizmus nem maradiságot, vizuális csökkentlátást jelent, hanem értékőrzést. Egy másik, hosszú beszélgetés témája lehetne: mi az oka annak, hogy képzőművészek ma már nem is beszélnek festészetről, szobrászatról, grafikáról, hanem performanceokban gondolkodnak. Szeretném remélni, hogy a szobrászatnak nem a Brancusi-féle tojás a végcélja. Meggyőződésem, hogy a képzőművészet nem egy evolúciós folyamat része, ami arról szól, hogy egyszer megtanulunk rajzolni, aztán pedig elfelejtünk… Nem fejlődésről van szó; minden nemzedék, minden ember „ugyanazt” ismétli, azt, ami jellemző ránk: születünk, tanulunk, szeretünk… Az empátia, a metakommunikáció, kapcsolataink mélysége soha nem megy ki a divatból. A művész dolga nem a ráció, hanem az emóció.

– Máig fest és rajzol, mégis a szobrászatban találta meg az önkifejezés legjobb módját. Annak idején miért e mellett döntött?
– Mint minden gyerek, rajzoltam, vízfestékkel festegettem. Plasztilinhez, agyaghoz már nem olyan könnyű hozzájutnia egy gyereknek. Visszagondolva megboldogult ifjúkoromra, a szobrok kezdetben nem is vonzottak, sőt, inkább taszítottak. Aztán középiskolás koromban elkezdett érdekelni a téma. A budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba jártam; Somogyi József szobrász is tanított, akinek ott volt a műterme, ahol a mi mintázás- és rajzóráink zajlottak. Megtetszett a kreáció, az, ahogy ő a vázat csinálta. Nagyon szuggesztív ember volt, sokan az ő hatására kezdtek szobrászkodni. A gimnázium klasszikus alkotások gipszmásolataiból álló nagyszerű gyűjteményében pedig fantasztikus portrékat láttam, például Senecáról, amire jól emlékszem. Tulajdonképpen így kezdődött a szobrászpályafutásom. Vannak témák, amelyeket nem lehet megmintázni, ezekből rajz lesz, vagy lefestem őket. Szerényen megjegyzem: a jó szobrászok általában tudnak festeni, de a jó festők többnyire nem tudnak szobrot készíteni.

– Eddig nem kényeztették el díjakkal, most viszont „plasztikai világa” a magyar örökség része lett. Hogyan éli meg mindezt?
– Köztéri szobrászként közügyeket viszek a közterekre. Örülök annak, hogy megélhettem a rendszerváltozást. Számtalan szobor – Szent István, Szent Ferenc, sorolhatnám – nem készülhetett volna el az elmúlt húsz évben, ha a fordulat nem következik be. Persze ehhez életben kellett maradni. Hány pályatársam, kollégám ment tönkre a meddő várakozásban! Borzalmas volt az 1990 előtti világ – és azóta is volt tizenkét évünk, ami elképesztő hátraarcot jelentett a kulturális, szellemi életben. Elegem van az elmúlt évtizedekből. Most viszont reménykedem. Azért is, mert hatvanöt éves vagyok, fogy az időm, miközben tele vagyok ötletekkel, tervekkel. A Magyar Örökség Díj nagyon meghatott, de nagy a vele járó felelősség, hiszen fantasztikus névsorba kerültem, többek között Ady, Aba-Novák, Bartók, Kodály, József Attila, Csoóri Sándor mellé. Kellenek a feladatok; remélem, hogy megfaraghatom még azokat a történelmi alakokat, akik régóta foglalkoztatnak. A politikát nem tartom bűnös dolognak, kivéve, ha olyanok művelik, akik abból akarnak megélni, és nem a közösség érdekeit helyezik előtérbe. Nem kedvelem az emlékműszobrászatot; de részt vettem egy meghívásos pályázaton, s ennek köszönhetően megszülethetett a Parlament mellett, a Kossuth téren felállított, Kovács Bélát ábrázoló munkám. Nem szenvedek semmiféle Nyugat-imádatban, de úgy vélem, hogy a rendszerváltozást ajándékba kaptuk, és óriási szerepe volt benne Ronald Reagan elnöknek, aki szintén megérdemelne egy jó szobrot, nem a Városligetben eldugva. Szívesen megmintáznám Apponyi Albertet, Teleki Pált vagy a brutálisan meggyilkolt, pár hete boldoggá avatott Jerzy Popieluszkót is. Természetesen ezen a téren is sok múlik a mecenatúrán.

– Most min dolgozik?
– A nagykanizsai piarista iskolának készítek egy nagyobb Madonna-szobrot, a Szegedi Vízmű megrendelésére pedig egy játszótéri vadkacsás ivókutat.

– A szakralitás – ahogy érintőlegesen említette is – fontos alkotóeleme művészetének…
– Az európai kultúra a kereszténység, a katolicizmus nélkül elképzelhetetlen. Ez számomra a világ legtermészetesebb dolga. 1990 előtt itthon nem sok lehetőség nyílt egyházi témákat feldolgozni; rajzaim, vázlataim születtek, és vártam a megrendeléseket. Döbbenten láttam, hogy időközben a templomokba néha olyan munkák is bekerültek, amelyek nem oda valók. Assisi Szent Ferenc szobrát a róla elnevezett budai kórháznak ajánlottam, szerencsére sikerült mecénást találni hozzá. Amúgy nem a szobrász drága, hanem a szobor kivitelezése költséges. Kiss-Rigó László püspök úrnak köszönhetem, hogy elkészíthettem egész alakos esztergomi Mindszenty-szobromat, a szegedi püspöki palotának pedig a Madonnát, Szent Dömötört és Szent Don Boscót ábrázoló domborművet. Korpuszok, stációk, szentek… – egy szobrász „kötelező” és legszebb feladatai.