Szelídítéstörténetek istenérvekkel

Az utóbbi időkben sekélyes lektűrök és suta gyerekkönyvek sorát reklámozták rá hivatkozva; azzal, hogy íme, itt az új „kis herceg”. Egyesek a formára, mások a témaválasztásra vagy a szabadon idézhető, tét nélküli életbölcsességekre utaltak. Persze egyik „önjelölt” sem ért Saint-Exupéry közelébe, csak a felfokozott érdeklődés keltette űrt és a kiábrándulást hagyták maguk után. Yann Martel regénye, a téves leszűkítéssel több helyütt meseként-kalandként emlegetett Pi élete (illetve a belőle készült remek Ang Lee-film) talán az első alkotás, amely anélkül, hogy magát ekképpen pozicionálná, képes felidézni Saint-Exupéry igényességét és írói célját. Mert Martel is szinte mindig a „szemnek láthatatlanról” ír. Jól tudja-érzi, ha még a reális, a kézzelfogható sem fogalmazható meg a végletekig vitt pontossággal, „egzakt módon” a hagyományos írói eszközökkel, egyszerű-tényszerű történetekkel, úgy a transzcendens még kevésbé. Módszere sajátos, a keveseké; alapja egyfajta — költészeten is túllépő — paradoxonrendszer. Hatásmechanizmusa leginkább a zenére, a zene kifejezőerejére emlékeztet: nevezetesen „megfoghatatlanságával” és „anyagtalanságával” képes a (leg)többre. Saint-Exupéryhez hasonlóan Martel úgy használja az elvontat, a szimbólumot, az állatszereplőket, hogy a lelki történéseket valóságossá, „reálissá téve” nem tükör által homályosan ábrázol valamit, hanem a legkonkrétabb-legtisztább valóságot közvetíti. Vállalása pedig nem kevés: „Van egy történetem, amitől hinni fog Istenben.” Olyan törekvés ez, mintha valaki az eksztázist vagy a misztikus elragadtatást akarná reprodukálni és megosztani másokkal, vagyis a „kívülállókkal”. Saint-Exupéry és Martel legrokonszenvesebb vonása, hogy akarva-akaratlanul a példabeszédek — emberi ésszel kikövetkeztethetetlen és levezethetetlen — evangéliumi logikáját alkalmazza a valóság megragadásakor. Isten terve, a kegyelem működése a világban és az egyes ember sorsában legtöbbször irracionális, sokszor csak sejthető (hacsak nem csodáról van szó). Mindkét szerző szemléletváltásra sarkall, s az érzékenységen keresztül a (lelki)világ megértésének módjára mutat rá — tudatosítva, hogy az embernek olykor teljesen le kell mondania magáról, hogy alkalmas legyen a kegyelem befogadására.
Saint-Exupéry és Martel többolvasatú lélektani kalandregényei, allegorikus meséi valójában kamaratörténetek, vallomások, írói önreflexiók; az előbbi elbeszélője a Szaharában bolyongva, utóbbi a Csendes-óceánon hánykolódva keresi és találja meg azt, ami „rettentően fontos”. (Ugye, emlékszünk rá? „Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt…”) Lázálom? Élet-halál harc? „Csak” egy benső küzdelem, egy trauma „megszépítő” feldolgozása? Szinte mindegy, vagy legalábbis másodlagos; hiszen a „lényeg úgyis láthatatlan”. A végkövetkeztetés viszont egyértelmű: istenbizonyság.
Mi a baj azzal, hogy nehéz elhinni valamit? — teszi fel az alapkérdést Martel. Tudjuk, hogy ma mindig kell egy „másik történet”, egy „igazi”, amely a csupasz tényeket közli; egy másik, „amelytől nem látnak se följebb, se messzebb, se másképp”.
De mi, akik megértjük az életet, mi bizony fütyülünk a számokra! —  mondja Saint-Exupéry. Martel is érteni szeretné az életet, amit a látszaton túlmutató igazabban keres és talál meg.   
Ahol már a teológia eszköztára is kimerül, ott kezdődik a művészet.