Szent és profán egysége

Az UNESCO-díjas alkotó tehetségére már 1947-ben felfigyeltek a jó szemű lellei pedagógusok, hiszen nemcsak a ceruzával, hanem az ecsettel is remekül bánt. 1961-ben felvették a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Egy pályázatnak köszönhetően hároméves ösztöndíjat nyert Nyugat-Európába. Dolgozott és tanult Münchenben, Düsseldorfban, Párizsban és Rómában, de kapott meghívást Berlinbe is, ahol az operaház díszlettervezőjeként hat éven át tevékenykedett. Tervezett plakátokat és könyvillusztrációkat is — száztíz darabos Goethe-sorozatával nyerte az UNESCO-díjat —, s művészetének köszönhetően Hamburgban, Moszkvában, Leningrádban, Montrealban, New Yorkban, Rio de Janeiróban és Sidney-ben is foglalkoztatták. A hetvenes évek elején Kecskeméten készített városarculati terveket, majd viszszatért Somogyba. Bármerre járt is a nagyvilágban, ha megkérdezték tőle, hová való, mindig azt válaszolta: „Lellei magyar vagyok.”
Ahogy hallgatom a művészt darabokról, rendezőkről, színpadmesterekről, énekesekről, csaknem fél évszázad opera- és színháztörténete elevenedik meg előttem. Már-már magam is része vagyok a Borisz Godunov nyitóképének, a nagyszabású ikonosztáznak, amelybe élő alakokat is „belekomponált” — tovább növelve a hatást, hiszen így elevenedtek meg a figurák. Wagner, Smetana, Csajkovszkij, Hacsaturján művei és hősei lépnek elő a múlt nehéz színházi függönyei mögül, s mindegyikhez több történet is társul. Megtudom azt is: Berlinben s vagy még egy féltucatnyi helyen még ma is az ő koncepciója szerint készített díszletek között játsszák a Borisz Godunovot…
Témabeli és technikai sokszínűség egyaránt jellemzi a Stotz-válogatást, amelynek jelentős része néhány hete érkezett meg Hágából. Tus-, grafit-, akvarell-, pasztell- és vegyes technikával (olaj és homok) készített művei láttán érzékelhető: nemcsak a táj-, hanem az emberábrázolásban is tetten érhető a Reich Károly barátságának köszönhetően elsajátított „könnyed kéz” technika. Alkotásait ez teszi még légiesebbé, lazúrosabbá.
Amikor a vallásra terelődik a szó — hiszen szakrális témát csak hívő művész festhet hitelesen —, nyomban megjegyzi: a mindennapi ima a legfőbb erőforrása. A lellei iskolában a később bíborossá lett Lékai László esperes-plébános tanította a hittant, aki Stotzék vendéglőjébe járt ebédelni és sakkozni. A kis Stotz elsősorban tőle tanulta meg a kereszténység dogmarendszerét, a hit alapjait, amelyekre életet, karriert, kapcsolatokat lehet építeni. A természetfeletti olyanynyira foglalkoztatta, hogy Stotz Mihály a Bibliához is készített illusztrációkat. Február 15-ig látogatható kiállításán egy ikonnal is találkozunk; a Jézus-arcban alkotója is megjelenik. Közel áll hozzá Szent Vazul, Szent Erzsébet is. A szenvedő Jézus s a torinói halotti lepel „átirata” ugyancsak fontos darabja a kiállításnak.
Stotz Mihály munkát, megélhetést és kalandot egyaránt jelentő utazásai során egy-egy (világ)városba érkezvén nemcsak a templomokba tért be, hogy nyugalmat leljen a lelke, hanem a természet bazilikáit is rendre felkereste. Hitbéli, lírai vallomásai — egy vágyott világ lenyomataként — álombeli képek sokaságában élnek tovább, szent és profán szét nem választható egységében. Goethe-sorozatából sajnos csak két miniatűr képet tudott „megmenteni”, amelyek szintén láthatók — nyomatékosítva a német irodalom klasszikusának kijelentését: „Művésznek lenni nem szakma, hanem sors.”