Az egyszeri zenehallgató persze kételkedik: Ákos egyszerűen csak megint imázst váltott, s ezúttal — bonanzás korszakát megidézve — szintipop-héroszként nosztalgiázik rajongóival. A korong első hallásra alátámasztani tűnik mindezt, hiszen a magyar popmezőny fölé emelkedő színvonalú hangzás tudatosan hozza Ákos egykori kultikus csapatának hangmintáit, s meglehetős visszafogottsággal táplálkozik az elektronikus színtér újabb megoldásaiból. A zene újdonságai tehát csak sokadik fülelésre nyílnak meg, ahogy az összetett tematika finomságai is, Ákos ugyanis többszörös öniróniába csomagolt szókimondással, egy antiutópisztikus jövő kulisszái mögé rejtőzve formál véleményt saját generációjának élethelyzetéről. S a diagnózis bizony nem túl vidám. A dalcsokor közepén elhelyezkedő Keserves fényűzés, Vén tinédzserek, Tengermoraj és Tipikus sztereó egyaránt súlyos, eszméltető dalok, kegyetlen tükörként szembesítve minket saját élethazugságainkkal, vállalhatatlanná mállott kompromisszumainkkal, unalomba kérgesedett szokásainkkal. A Régi jövő egy rémisztő látomásban végül feltárja ugyan az idősík-gabalyodás okozta metafora értelmét, ám mind zenéjében, mind mondanivalójában többszólamúbb ez a lemez annál, hogy egy ilyesféle megfejtéssel elintézettnek véljük.
A szövegközpontú, koncepciózus albumként is értelmezhető 2084 csak a felületes szemlélő számára lovagolja meg a nosztalgiahullámot, valójában egyetlen nagy ívű monológ egy olyan előadótól, aki a magyar poppiacon elérte, hogy rendre komoly tábor figyelje minden megnyilvánulását. ők megérdemlik ikonjuk kendőzetlen őszinteségét, a többiek pedig — ahogy szokták — dicsérnek vagy bírálnak. A történelem ismétli önmagát.
