Kilencvenöt országban, hatszázötven helyszínen összesen százezer költő olvasott fel egyidejűleg, délután három órától éjjel egyig. Magyarország egy helyszínnel kapcsolódott a hatalmas vállalkozáshoz, a lapunkban is időről időre publikáló költő, műfordító, Gyukics Gábor jóvoltából: a budapesti Műcsarnok földszintjének hátsó zugában rendezték be a versbarátok barlangját. Az esemény világhálós honlapján megtalálható a színpadok teljes listája: a földrészeken átívelő irodalmi est ötlete az Egyesült Államokban fogant, így cseppet sem meglepő, hogy valamennyi tagállamban akadt néhány színpad (egyedül San Franciscóban tizenhét, az egész országban pedig kétszázkilencven). A zászlóvivő országok között szerepelt India, ahol harminckét városban sereglettek egybe költők, továbbá a húsz helyszínt mozgósító Olaszország és a tizenkilencet felmutató Kolumbia.
A változásért – hirdették a felolvasás plakátjai. Miféle változásról van szó? Arról, amelyet a kiemelkedő indiai államférfi, Mahatma Gandhi úgy öntött szavakba: „Te magad légy a változás, melyet látni akarsz a világban!” Az amerikai szervezők továbbviszik e gondolatot: „Arról a változásról van szó, amelyet egy költő, egy író, egy zenész, egy képzőművész a műveivel előidézhet a szűkebb és tágabb környezetében. Szükségünk van a szolidaritásra. Erre az eseményre olyan költőket hívunk meg, akik néhány percben bármiféle ellenszolgáltatás nélkül bemutatják a művészetüket a köz érdekében.”
A Műcsarnokban száznál több költő és zenész (vagyis dalköltő) lépett a közönség elé – ugyanis került közönség: minden ellenkező híresztelés, állítólagos korszellemre hivatkozás dacára folyamatosan legalább százfős közönség kísérte figyelemmel a felolvasásokat, s e létszám csak éjfél körül csappant ötvenre. Olyanok is akadtak, akik mind a tíz órát hűségesen végigülték. A fellépők között az idősebb korosztály is képviseltette magát, például Juhász Ferenc, Buda Ferenc és Géher István révén. A középkorú alkotók jelesei közül Kántor Péter, Kemény István, Tóth Erzsébet, Filip Tamás, Kukorelly Endre nevét említhetjük. Meenakshi Bittner Dóra indiai táncos mozdulatokkal „szavalt”: eltáncolt egy költeményt. Mindamellett világhálós élő kapcsolat is működött: időnként beletekinthettünk a más országokban, például a görögországi Voloszban folyó felolvasásokba. S hogy a célkitűzés túlságosan naiv lenne, mert százezer költő nem változtathatja meg a világot? Nos, a világ megváltozása önmagunk megváltoztatásából fakad – ha a versek által mi különbbé válunk, az a világra is kihat.
