Szabad egy sétára?
Tabán, Hadnagy utca (Fotó: Fortepan online archívum)

 

A harmincas évek derekán járunk. A Monarchia idején épült Budapest hűen őrzi az „ántivilág” minden báját és hibáját, ám jócskán megváltozott körülmények között. A városlakók a háború és a trianoni veszteség fájdalmából ocsúdva járnak-kelnek, kapaszkodnak a revízió gondolatába és építgetik a jövőt. A fiatalok filmszínházba járnak, a tehetősebbek automobilon furikáznak.
Szerb Antal pedig pillanatfelvételt készít a városról, ahol mindez zajlik. Leírásában büszkeség, irónia, szeretettel átitatott humor, lényeglátás és nagyvonalú elegancia ötvöződik. Kalauza minden olvasót arra késztet, hogy legalább egy hétvégét töltsön a fővárosban. És ami a legfontosabb, ne az itt lakókat tanulmányozza, ne az épületeket, még csak ne is a folyót vagy a hegyeket, hanem az itt lakók, az épületek, a folyó és a hegyek lelkét.
150726_marslakokcimlapAz író minden mondata aranyat ér. Széchenyi hídjáról ekképp elmélkedik: „Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára, és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú.” Az abban az időben kiépülő Pasarétről így ír: „Pasáról szó sincs. Valami nagyon modern érzésű óriás kicsi skatulyákat rakott ki a villamos mentén, azután összeszedett egypár jómódú liliputit, és azt mondta: Itt lakjatok. És laknak.” A Belvárosról csak egy finom, szinte krúdys hangulatfestést idéznék: „A pesti part téli estéken szép, amikor csak piarista tanárok járnak rajta kettesével. Csak mennek, nagy reverendasuhogtató, titokzatos lépésekkel a rendházból az Országház felé, és sétájuk célja mégis a vacsora, melyet visszaérkezve fognak elfogyasztani.” A „kalauzoló” hosszan elidőz a Duna budai oldalán. Az akkor „frissen” elbontott Tabán emléke előtt is tiszteleg. De Józsefváros és Újpest szintén megihleti.
Az első, amatőr kiadás borítójáról egyébként lemaradt az író neve. A második kiadás 1945-ben, Szerb Antal halálának évében jelent meg. (A zsidó származású géniuszt január 27-én a balfi munkatáborban agyonverték.) Az újranyomott írást az olvasók egy lebombázott és kifosztott városban vehették ismét a kezükbe. A Világosság című lap ekkor így írt róla: „Posztumusz könyv egy főváros posztumusz szépségeiről.” A hangulatos leírások torokszorító emlékfoszlányokká változtak. A kalauz mindazok „szent könyve” lett, akik hittek abban, hogy Budapest egyszer ismét szép és színekkel teli várossá válik.
S hogy mit jelent a kötet 2015-ben? A kérdésre aligha lehet általános választ adni. Hiszen egy város, amelyet szeretünk, elsősorban a lelkünkben él. Szerb Antal lenyűgöző könyvecskéjét – az üdítő olvasmányélmény után – úgyis mindenki maga írja tovább.