Az időtálló remekműnek nem kell magyarázkodnia: formája és tartalma olyan egységes egészet alkot, amiről minden szétválasztó elemzés lepattan. Hollywood persze művészi érték helyett elsősorban kasszacsilingelésben utazik, ám látva az elmúlt nyár tizenhat év óta legszerényebb amerikai összbevételét, a producerek újra kénytelenek lesznek esztétikai kérdésekkel is foglalkozni.
Már az idei moziszezon indulása is felemásra sikerült: három, egyaránt ötödik részénél járó franchise indult harcba a nézők kegyeiért. Az Alien: Covenant a klasszikus első két rész megközelítését vegyítette fantáziátlanul, A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja ügyetlen kézzel próbált visszanyúlni a kezdetekhez, a Transformers: Az utolsó lovag pedig mind igényeit, mind hangvételét tekintve ugyanott folytatta, ahol az előző rész abbahagyta. A kritikait mindhárom film esetében gyors pénzügyi bukás követte, melyen a távol-keleti bevételek is alig javítottak. Meglepően látványos karriert futott be ugyanakkor a DC/Warner univerzumépítésének következő állomása, a Wonder Woman, amely két balsikerű elődjével (Batman Superman ellen, Öngyilkos osztag) szemben végre képes volt koherens mozifilmként meghódítani a vásznat. Túl sok eredetiséget azonban ne keressünk Patty Jenkins rendezésében, mely alapvetően a Donner-féle 1978-as Superman nagy ívű cselekményét mintázza, intelligensen elhelyezett feminista üzenettel. Régimódi báj helyett idén a humoré volt a főszerep a Disney/Marvel-moziverzumban: ahogy A galaxis őrzői vol. 2. és a Pókember: Hazatérés, úgy várhatóan a novemberben érkező Thor: Ragnarök is tele lesz kikacsintós viccelődéssel, mielőtt a jövőre érkező Bosszúállók: Végtelen háború sötét színekkel festi át a precíziós gépezetként működő filmfolyam hőspanorámáját. Jellemző a producerek tanácstalanságára, hogy a hálószövő képregényhősnek másfél évtized alatt két újragondoláson és öt mozifilmen kellett átesnie ahhoz, hogy végre hihető történetet és átélhető világot álmodjanak köré. Még rosszabbul járt az álomgyárban már rég túlhasznált Artúr-mondakör, az Indiana Jones-utánérzésű kalandzsáner, valamint a King Kong-legendárium: idén bemutatott, világépítő kezdőfilmjeik (Arthur király:
A kard legendája, A múmia, Kong: Koponya-sziget) egyike sem találja a saját hangját, így kétséges, megéri-e a befektetés a folytatásokra.
A bemutatónaptár zsúfoltsága miatt a nyári moziszezon határai egyre kijjebb tolódnak, ám a márciusban bemutatott Logan –Farkas több szempontból is merész állításokkal szolgál saját műfajáról. A népszerű karakter időskoráról szóló, western-allúziókkal tűzdelt dráma ugyanis – szó szerint – véresen komoly hangütéssel mutatja be az elmúlás fájdalmas, kínokkal teli stációit. Hasonlóan intenzív élmény Matt Reeves veretes trilógiazáró munkája, A majmok bolygója: Háború, amely alcímével ellentétben címszereplőjének jellemét, illetve kolóniájával való kapcsolatát árnyalja tovább. Szembetűnő a kétszeres párhuzam: a road movie-ra szabott cselekmény, illetve az éden felbukkanása. Az alig hitt paradicsom létezésének puszta reménye elegendő hőseinknek ahhoz, hogy vállalják az odavezető, nehézségekkel teli utat, számítva arra, hogy talán meg sem érik az új kezdetet. A mózesi történetszál természetesen Amerika eredetmítoszára is utal, felvillantva a bűnös múlt utáni újrakezdést – vagy legalább annak illúzióját.
Mítoszt épít Christopher Nolan is, egyikeként azon kevés alkotónak, akik a hollywoodi stúdiórendszer szigorú keretei között százmilliós nagyságrendű szerzői filmeket készíthetnek. A brit-amerikai direktor, miután kirándult már a képregények, a varázslat, az álmok és a világűr szféráiba, most egy valós történelmi eseményt rekonstruált a csorbítatlan moziélmény kedvéért. A szövetséges csapatok II. világháborús kimentésének emléket állító Dunkirk három helyszín és idősík köré szervezi bravúrosan ritmizált narratíváját, előtérbe tolja a thriller-hatásokkal dúsított realizmust, s csupán a fináléban enged a visszafogott pátosznak. Jól illik ez a stílusorientáltság a téma ellentmondásosságához, hiszen a hadtörténelem talán legnagyobb visszavonulása a szemünk előtt magasztosul erkölcsi győzelemmé.
Edgar Wright egy súlyos blockbuster-csalódás (Hangya) után idén ismét különleges szerzői filmet forgatott, melynek éltetőjévé ezúttal a ritmust tette meg: virtuóz bankrablós akciómozijában menő zenére ropják az egymást üldöző autók, a szerelmesek és a géppuskagolyók. A Baby Driver elveszett hősének sztorija invenció helyett elsősorban kivitelezésével hódít: megidézi a nyolcvanas évek akciófilmjeinek laza iróniáját, Tarantino őrületes túlzásait és a villámtempójú klipesztétikát.
Két angol úr csendben legyőzte volna idén az amerikai filmipar óriásait? Ha így is lenne, a dolog csupán szimbolikusan volna értelmezhető, az azonban korántsem, hogy legfrissebb munkáikban a stílust látványosan a mondanivaló elé helyezték. Intő jel ez Hollywood számára: ahogy mind gyakrabban menekülő hősei, az álomgyár is egyre kevésbé lel oltalomra a műfajiság biztonságos, jól bevált közhelyei között.
