„Sokan néznek, de nem biztos, hogy látnak is”

André Kertész a XX. század egyik legkiemelkedőbb, kísérletező kedvű, új utakat kereső, külföldön élő magyar származású fényképésze volt. 1894-ben született Budapesten Kertész Andor néven. Kortársai közül jó néhányan tekintették mesterüknek, Henri Cartier-Bresson azt írta róla: „Mindnyájan adósai vagyunk.”

 Amikor 1984-ben a Pesti Vigadóban nyílt kiállítása, és személyesen is eljött, dedikáltatni szerettem volna vele a nálunk is kiadott könyvét, de „sajnos” pont akkor volt az esküvőm, így aztán elmaradt ez a találkozás. A mostani kiállítással úgy érzem, kárpótolva lettem.

Ha az Isten hosszú életet enged az embernek itt a földön – Kertész kilencvenegy éves volt, amikor meghalt – akkor sok minden megtörténhet vele. Képei történelmet írnak, hiszen a fotókon megörökített vidéki vagy városi környezet már nem olyan, mint volt, és a képek szereplői sem élnek már, egy letűnt kor egykori tanúi.

Kertész harmincegy éves korától tíz évet élt Párizsban, majd 1936-ban Amerikába költözött. A témát kereső és mindig találó szemének, egyszerű „gyermeki kíváncsiságának” köszönhetően páratlanul gazdag életművet hagyott hátra.

Pályája kezdetén, 1925-ig az itthoni magyar valóság ragadta meg, ezt láthatjuk a Vak zenész című képén is. Ami akár szociofotó is lehetne.

Párizsba kerülve hamar az ottani pezsgő művészeti élet középpontjába került. Fernand Léger, Piet Mondrian, Marc Chagall köreiben tartózkodott és fényképezett. Rövid idő alatt az akkoriban feltűnést keltő avantgárd fotográfia legjelentősebb alkotója lett. Ezt legjobban a Melankolikus tulipán és a Mondriannál Párizsban című képe fejezi ki. Figyeljük meg a Kertészre jellemző grafikus jellegű, komponáló látásmódot. Csupa ellentét; fekete-fehér, függőleges és vízszintes, egyenes és ferde vonalak, erőteljes kontrasztok figyelhetők meg. Ahogy Robert Capának fontos volt „közel menni” a témához, addig Kertész „ferdén vagy felülről” rögzítette a képet. 1936-ban Amerikába költözött, egy magas ház hetedik emeletére, a Washington Square közelében. Felfedezte magának a kéményeket, amint a New York-i háztetőkön, mint magányos őrszemek, „lények” figyelnek éjjel-nappal, a tárgyak szinte megszemélyesülnek.

Kertész képein nagy jelentőséget kapnak az árnyékok, a sejtetés, egyfajta metafizikai dimenzió. Hiány és jelenlét, megkettőzés és eltűnés váltakozása látszik. Az Eiffel-torony gigantikus árnyéka, vagy az egyik legnyugtalanítóbb képe, a Martinique 1972 című, ahol a végtelen tenger tűnik fel, balra pedig egy homályos emberi alak üvegtábla mögött.

Az Eltévedt felhő és az Árnyékfestő című képei mély filozofikus mondanivalót is hordoznak. „Ennek a fotónak a készítésekor magányt éreztem… a felhő nem tudja, merre tart.”

Mindezen képek láttán egyfajta melankólia, szomorúság érzése lehetne úrrá rajtunk. De Kertész nem adta fel… felesége 1977-es halála után – pár éves megszakítással – újra fényképezni kezdett. Utolsó éveiben egy ajándékba kapott polaroid kamerával készített egy színes sorozatot, amihez egy kirakatban látott, felesége fejtartására emlékeztető üveg szobrocskát használt fel. Hazavitte a lakásába, az ablakpárkányra tette, és egyéb más tárgyakat is felhasznált a képsorozathoz. Kertész még sok minden mással is foglalkozott, híres magazinoknak riportfotókat készített, hiszen a megélhetést is biztosítani kellett valamiből. Ámbár ő ezt csak „rabszolgamunkaként” emlegette. Közismert képriportja a trappista szerzetesekről a VU-magazinban jelent meg.

 „Ma is amatőrnek tekintem magamat, és remélem, az is maradok életem végéig. Mert örökké kezdő vagyok, aki a világot újra és újra felfedezi.” Egy másik helyen azt mondja: „Mindig a pillanat adja a témáimat. Sokan néznek, de nem biztos, hogy látnak is. Én felismertem a pillanatot.”

 (André Kertész gyűjteményes kiállítása december 31-ig tekinthető meg a Nemzeti Múzeumban.)