Fotó: Lambert Attila
„Az Úr hívott meg, mielőtt még születtem; anyám méhétől fogva a nevemen szólított” (Iz 49,1). A próféta meghívásának szavai Antal Géza életében valósággá váltak. Édesanyja a várandósság hatodik hónapjában nagyon rosszul lett. 1948-at írtunk ekkor. Abban az időben még nem voltak olyan vizsgálatok, amelyek segítségével megállapíthatták volna, mi lehet a baj. Idővel aztán jobban lett, majd végül megszületett Antal Géza és az ikertestvére, aki akkor már három hónapja halott volt az anyaméhben. „Édesanyám átment a szemben lévő ferences templomba hálát adni. Az orvos azt mondta, nincs emberi magyarázat arra, hogy ő és a másik gyermek életben maradt. Később elment Máriagyűdre is köszönetet mondani, és felajánlotta az életemet a Jóistennek, a Szűzanyának.” Géza atya ezt a papszenteléskor tudta meg édesanyjától. A csodák sora az életében itt nem ért véget. Ahogy ő fogalmaz: gyerekkora óta többször megmutatkozott, hogy Isten mint egy barát vigyáz rá, és súg neki.
Géza atya tavaly ünnepelte 70. születésnapját, papsága 48. évében jár. Egy kis baranyai faluban töltötte a gyerekkorát. Szerető szülők mellett nőtt fel hat testvérével, a kommunista korszak ellenére védettségben. „A faluközösségünkbe nemigen tudott beszivárogni a történelem, és a szüleim is óvtak minket a hatásaitól.” Géza atya a falusi gyerekek életét élte. Állatok vették körül, korán megtanulta a róluk való gondoskodást. Egyszerű körülmények között éltek, sokáig áram sem volt a házukban. Nagy öröm volt, amikor rádiót tudtak vásárolni. „Szerettük hallgatni, de édesapám arra is odafigyelt, mikor kell kikapcsolni. Nagycsütörtöktől húsvét vasárnapig például nem szólt, megtanultunk csendben lenni.”
Főkönyvelő édesapja többször váltott munkahelyet, de abból, hogy a család templomba jár, a gyerekek pedig hittanra, soha nem engedett. Egyszer aztán ellehetetlenült a helyzetük. Szúrta az igazgatója szemét a misére járás – és a kocsma kerülése. Az apa elvesztette a munkáját, és a család ekkor kénytelen volt Kalocsa mellé költözni. Géza atya itt az érseki titkár szárnyai alá került, és közvetítésével bejutott a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba. Már ekkor megvolt benne a bizonyosság, hogy pap lesz. Vágyát már háromévesen megfogalmazta, és soha többé nem tágított tőle. Az érettségi után a győri szemináriumba jelentkezett. „Azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy akik papnak készülnek, tudnak rosszak is lenni” – emlékszik vissza erre az időszakra.
Papi szolgálata Mágocson kezdődött, onnan Görcsönybe, Sásdra, Tolnára került. Három hónap híján húsz évet töltött Sióagárdon, azóta pedig, több mint húsz éve, Pécsváradon plébános. „Sióagárd különleges hely volt. Vallásilag nagyon jó, de a faluban a hagyomány egyszerre volt áldás és átok. A hagyomány megőrizte az embereket az Istenhez való hűségben, a legnehezebb időkben sem bírtak velük a kommunisták. Hétköznap is szorgalmasan jártak misére, szépen őrizték az ünnepeiket. De átok is volt, mert ami ott nem volt szokásban, azt lehetetlen volt bevezetni. Úgy tartották például, hogy a nyolcadik osztállyal véget ér a hitoktatás. Hiába jöttek volna örömmel a gyerekek később is, ez nem volt szokásban. A család vasárnap részt vett a misén, de a hittanra nem engedték el a gyerekeket. Hiába tettem szóvá, a gyerekek elmaradtak.”
Géza atya azonban megtalálta a hangot az emberekkel. „Nagyon odafigyeltem arra, hogy mindig meghallgassam őket.” Idővel aztán a gyerekek egyre inkább beszoktak a plébániára. Először csak beköszöntek iskola után, aztán mindennapos lett, hogy akár estig is ott maradtak. „Amikor megismertem a szüleiket, akkor értettem meg, miért. Otthon megkérdezték tőlük, hogy milyen jegyet hoztak, de hogy mekkora gólt rúgtak, azt már nem hallgatták meg.” A plébánián ezt a hiányzó figyelmet kapták meg a fiatalok. „A gyereknek nagy szüksége van arra, hogy meghallgassák, törődjenek vele. Ha érzi ezt a törődést, akkor semmi különösebbet nem kell csinálni” – vallja Géza atya.
De nem mindig alakultak ilyen könnyen a kapcsolatok. Sőt, a mából visszatekintve a sióagárdi időszak volt a hőskor. Antal Géza több mint húsz éve plébános Pécsváradon és a hozzá tartozó falvakban, összesen 12 településen. Hosszúhetény kivételével, ahova Pécshez való közelsége miatt sok nagycsaládos házaspár települt ki, nagyon nehezen megszólíthatók az emberek. Amikor Pécsváradon először kérték a hívei, hogy szervezzen zarándokutat, buszt rendelt, de végül olyan kevesen jöttek el, hogy két személyautóval utaztak. A nemzeti ünnepeken mindig csak a szereplő gyerekek, a szüleik és a műsort betanító tanárok vannak jelen. Amikor kirándulni megy a hittanosokkal a Mecsekbe, a gyerekek képzeletben az erdőben is a számítógépes játékokat játsszák, észre sem veszik, mennyi szépség van körülöttük.
Géza atya szerint nehéz a helyzet, de ez nem szegheti az ember kedvét. A plébániákon mindig összefog a közösség, ha feladat van. A zarándoklás hagyománya szépen kialakult az évek során, és az életük szerves részévé vált. Géza atya pedig soha nem felejti, amit Sióagárdon az egyik hittanosa suttogott bele az órájába, amikor ő a gyerekek rosszalkodásától, zajongásától, nem figyelésétől elkeseredve azt találta mondani: Veletek nem érdemes szóba állni, hagyjuk abba, úgyse csináltok semmit. Ekkor a hátsó padból alig hallhatóan megszólalt egy hang: A magvető akkor is vet, amikor tudja, hogy a mag nem fog kikelni. „Elszégyelltem magam. Azóta soha nem mondom, hogy nem érdemes.”
