Soha nem adom fel

Fotó: Lambert Attila

 

Márialigeti Kristóf háromezer jelentkező közül jutott el a tízfős döntőig a TV2 népszerű Ninja Warrior ügyességi vetélkedőjében. A negyedik kihívásig kitartott, mindössze hárman előzték meg. Kulissza­titkokról, sportolásról, hivatásról beszélgettünk a budapesti Piarista Gimnázium testnevelőjével.

Hogyan épült fel ez az ügyességi vetélkedő?

– Háromezer felett volt azoknak a jelentkezőknek a száma, akiket behívtak egy előválogatóra. Egy nyolc feladatból álló fizikai tesztet kellett elvégezni, és részt vettünk egy beszélgetésen, így választották ki a versenyben szereplő háromszáz­harminc nindzsajelöltet. Az első fordulóban három csoportba osztva kellett teljesítenünk a nemzetközi stáb által felállított akadálypályát, és két további versenyszám győztesei kerültek a húszfős döntőbe, amely szintén két fordulóból állt. Tízen álltunk a végső rajthoz. Az egész július végén kezdődött, és nyolc-kilenc nap alatt zajlott le. Nekem négy napot kellett a stúdióban töltenem.

Ez a nagy nemzetközi karriert befutott műsor mennyire szólt a sportról, és mennyire a nézőszám növeléséről?

– Egy tévéműsor részesei voltunk, amely természetesen nem csak a versenyről szólt. Fontosak voltak a reklámidők és a közönség megjelenítése is. Mi reggeltől a stúdióban vártuk, hogy sorra kerüljünk, s előfordult, hogy ez csak késő délután történt meg. Képernyőn keresztül figyelemmel kísérhettük a versenyt, az arénába azonban csak akkor léphettünk be, amikor a mi húszfős csoportunk következett. Hosszú volt a várakozás, közben egy fodrász próbált szebbé varázsolni minket. A legnehezebbnek azt éltem meg, hogy nem lehetett tudni, ki mikor következik. Úgy kellett végezni a bemelegítést, hogy akár egy órát is várakoznunk kell, arra koncentrálva, hogy bármikor szólíthatnak. Segítségünkre volt a hangulat, a nézők fantasztikus szurkolása, és a tudat, hogy ott vannak az arénában a barátaink, a hozzá­tartozóink. Jólesett a biztatásuk, kihallottam hangjukat a tömegből.

Hogyan lehetett felkészülni erre a megmérettetésre?

– A versenyen az akadályokat nem próbálhattuk ki előre, profik mutatták be, hogyan kell végigmenni a pályán. Ez azt jelentette, hogy rögtön éles helyzetben kellett teljesítenünk. Ezért a verseny közben arra figyeltem, hogyan haladnak a többiek, és igyekeztem tanulni a jó megoldásaikból és a hibáikból. Az egyik leesésemkor például láttam, mi a rossz fogás, mégis ragaszkodtam a magam elgondolásához. Kár volt.

A képernyőn keresztül is jól látszott, hogy mentálisan is igénybe veszi a játékosokat a verseny.

– Szerencsére nekem ösztönösen jól megy az összpontosítás. Már az egyetemi éveim alatt is azt tapasztaltam, hogy versenyhelyzetben mindig jobban teljesítek. Fontos, hogy az embernek legyen egészséges ön­bizalma, ez az alap. Verseny vagy vizsga előtt nagyon tudok izgulni, talán túlságosan is, de amint elkezdődik a megmérettetés, ki tudom zárni a külvilágot, és csak arra figyelek, amit csinálok. Mindig a következő feladatot látom magam előtt, és tudom, hogy soha nem adom fel.

Aki a verseny végén következett, az előnyhöz juthatott azáltal, hogy láthatta a többieket.

– A döntőn kívül ezzel a körülménnyel egyáltalán nem foglalkoztak a verseny rendezői. Csak a döntőben próbálták egyenlővé tenni az esélyeket, ott nem lehetett nézni egymást. Az első fordulót nekem kellett kezdenem. A profi nindzsa már a harmadik akadálynál leesett, azután azt mondták, én jövök. Szerencsére jó volt a pálya, nagyon tetszett, sikerült vennem az akadályokat. Bejutottam a végső, tízes döntőbe. Azt is nekem kellett kezdenem. Kértem, hogy legyen sorsolás, kapjak egy esélyt arra, hogy ne én legyek az első. Sorsoltak, de ismét az én nevem jött ki. Mivel nem nézhettük egymást, végül is mindegy volt, hányadiknak indulok, de mentálisan mégsem esett jól, hogy mindig én kezdek.

Nagyon rossz volt leesni, amikor már olyan közel volt a cél?

– Enyhén szólva nem volt jó. Amikor nekiindultam, és láttam az akadályokat, úgy éreztem, el tudok jutni a döntőig. A testsúlyomat elbírom, jól koordinált a mozgásom, ezért úgy gondoltam, nekem ez menni fog. Amikor bejutottam a döntőbe, eljátszottam a gondolattal, hátha megnyerem. Csalódás volt leesni. Főleg azért, mert a kapkodás okozta a hibát. Meg kellett volna csinálnom. Akkor már időre versenyeztünk, de menet közben nem láttuk, hány másodpercet használtunk el. Tíz emberből hét ugyanott esett le, mert mindenki kapkodott.

Testnevelő tanárként honnan jött az ötlet, hogy jelentkezzen a versenybe?

– Egy barátom hívta fel a figyelmemet a Ninja Warriorra. Aztán megnéztem, miről szól ez a verseny, és tetszett. Mindig is szerettem az akadálypályákat, a játszótéren nőttem fel. Sokan unszoltak, és úgy éreztem, jól menne. A fő sportágam az egyetem végéig a labdarúgás volt. Aztán jött a síelés, a barlangászat, a vitorlázás, a siklóernyőzés – ezek talán már egy kicsit közelebb állnak ehhez a küzdelemhez. Két éve rendszeresen járok egy cross tréning nevű saját testsúlyos edzésre, ez jó felkészülés egy ilyen megmérettetésre. De a verseny előtti két hónapot a piarista vitorlástáborban töltöttem oktatással.

Hogyan kezdődött a kapcsolata a sporttal?

– Gyerekkoromban rengeteget fociztam, tanulás után minden délutánomat a játszótéren töltöttem. Általánosba a Patronába, gimnáziumba a piaristákhoz jártam – minden elképzelhető sportversenyen részt vettem. A családommal rengeteget kirándultunk, mozogtunk, és benne voltam a cserkészetben is. Az egyetemig nem voltam igazolt sportoló. A szüleim a nyelv- és a zenetanulásra helyezték a hangsúlyt. A továbbtanulás volt a cél, orvosnak szántak. Sokáig én is úgy gondoltam, hogy az orvosin szeretném folytatni a tanulmányaimat, a gimnáziumban kémia és biológia fakultációra jártam. Aztán úgy döntöttem, hogy inkább mással foglalkoznék. Otthon gyakran adódtak emiatt vitáink. Ma már megértem a szüleim álláspontját.

Minek a hatására változtatott a továbbtanulással kapcsolatos elképzelésein?

– A testnevelő tanár osztályfőnököm, Szakács Zoltán hatása volt a döntő. Ma már kollégám, és a bérma­apám is. Akkor még egyedülálló volt, rengeteg időt töltött velünk. Volt olyan nyár, hogy négy túrát is szervezett, egy evezőst, egy biciklist, egy magashegyit és egy balatoni lazulóst. Tetszett, hogy az egész életét sportolással tölti. A gyerekekkel is szerettem foglalkozni, ez kiderült a cserkészetben.

Mit szóltak a szülei, amikor megtudták, hogy nem akar az orvosira menni?

– Először nagyon nem örültek. Arra kértek, gondoljam át még egyszer a döntésemet. Amikor másodjára is átbeszéltük, hogyan tovább, elfogadták, bár nem kitörő örömmel. De bíztak bennem, abban, hogy ebből is valami jót fogok kihozni. Kezdetben csak annyit tudtam, hogy a sporttal akarok kezdeni valamit. A tanárság csak később jött, és azt hiszem, a szüleim ekkor nyugodtak bele a döntésembe.

A diákjai sorfalat álltak, úgy várták a döntő után. A verseny alatt pedig a tévé épülete előtt izgultak a tanárukért. Szereti a hivatását?

– A diákokat igyekszem úgy tanítani, hogy a testnevelésóra ne csak a mozgásról szóljon, hanem kapjanak a sporttal, a testükkel, a fizikai állapotukkal kapcsolatos számos információt is. Tanuljanak például az olimpiai bajnokokról, vagy akár Széchenyiről, aki maga is nagy sportoló volt. Remélem azt is, hogy a versenyen való részvételem motiválja őket. Azt azért nem gondolom, hogy a Ninja Warrior volna számukra a legjobb példa. Egy magyar bajnokságon vagy egy nemzetközi sportversenyen elért eredmény sokkal nívósabb. A Ninja Warriort én játéknak fogtam fel. De abból a szempontból mindenképpen hasznos volt, hogy a fiúk láthatták, én is aktív részese vagyok a sportnak. Nemcsak tőlük várom el a jó teljesítményt az órákon, hanem én is próbálom fejleszteni magam, és megállni a helyem a versenyben.

Testnevelőként a fizikum fejlődése szempontjából jónak tartja az olyan, ma divatosnak számító mozgásformákat, mint ez az akadálypálya, a parkour vagy a street workout?

– Én a kalandparkokat is nagyon szeretem. Azt a sportolót tartom különösen nagyra, aki elbírja a saját testsúlyát, illetve aki jól koordinálja azt. Már az is nagyon jó és hasznos, ha a gyerek felmászik a fára, és cseresznyét szed. Ez is fejleszti az erejét, a mozgását. Fontos, hogy az ember minél többet sportoljon. A jó sportoló gyerekek általában jó tanulók is. Szülőként azt kell elfogadni, hogy nem feltétlenül baj az, ha nem kitűnő a bizonyítvány. Fejlődjön, tanuljon a gyerek, nem számít, ha négyesei is vannak, de a sport nagyon fontos, azt nem szabad elhagyni.

Milyen tervei vannak a jövőben? Lesz a Ninjának utóélete?

– Nem tudom, lesz-e következő verseny. Most úgy látom, én nem indulnék el ismét. Ez egy egyszeri alkalom, jó móka volt. Néhány döntős létrehozott egy csoportot, Hungarian Ninja Challenge a nevük, benne vagyok én is. Havonta szerveznek versenyeket. Tervezem, hogy egyszer elmegyek, már csak a hangulat kedvéért is, és mert szeretem az akadálypályákat. De jobban érzem magam a gyerekekkel a Balatonon, a vitorlástáborban. A Ninja Warrior utóéletét pedig az jelentheti számomra, hogy a lelkes osztályoknak esetleg szervezek majd egy házi versenyt.