Siloe tornya alatt

 Gyásznapokat élünk mostanában mi, magyarok. Halottak napja után november 4-én, pénteken 1956 mártírjaira emlékeztünk, hétvégén a ferencvárosi futball-legendát, Albert Flóriánt búcsúztattuk, és vasárnap este jött a hír az egyiptomi tragédiáról, hogy tizenegy honfitársunk, köztük egy gyermek és egy kismama nincs többé. Van mire emlékeznünk, van kit siratnunk és van min elgondolkodnunk, hiszen fiatal életek tűntek el a forradalom zivatarában és az azt követő megtorlásban, a magyar futball sikeres korának főszereplője, egyetlen aranylabdásunk, családapa, a Fradi szimbóluma hunyta le örökre a szemét, a balesetben pedig elvesztettünk magyarokat, akik a világ egyik legszebb helyén élvezték talán az iskolai őszi szünet adta pihenést.

A három gyász közül ez utóbbit, a legfrissebbet emelem ki most, hiszen sokan utaztak el erre az időre, és bár legtöbben egészségben megérkeztek, ilyenkor nem olyan távoli a gondolat, hogy bármelyikünkkel megtörténhetett volna e tragédia akár itthon, akár külföldön. De nemcsak ezért kell az áldozatokra mint személyes ismerőseinkre gondolnunk, és gyászukban együtt éreznünk családtagjaikkal, hanem mert magyar embereket vesztettünk el. Magyarokat, akik itt éltek velünk, és akiket a felelőtlenség és vélhetően egy emberi hiba elszakított tőlünk.

Földi életünket végesnek mondjuk, de csak ritkán tudatosul bennünk, hogy mi is meghalhatunk. Legtöbbször az elmúlásnak még a gondolatát is kizárjuk magunkból. Persze úgy sem lehet teljes életet élni, ha állandóan a halálunktól rettegünk, de időről időre tisztáznunk kell a halálhoz való viszonyunkat. Ez pedig nem lehetséges anélkül, hogy megvizsgáljuk az örök élethez való hozzáállásunkat.

Mulandóságunkról és a most történthez hasonló szerencsétlenségekről gyakran Siloénak a Szentírásban szereplő ledőlt tornya jut eszembe, és az, amit Jézus az akkori tragédia tizennyolc áldozatáról mondott: váratlan haláluk nem bűneik következménye, hanem számunkra figyelmeztetés: térjünk meg! Közeleg advent időszaka…