Séta utca: Hegedű

Rendes körülmények között ez az ő helyük, az ő órájuk, de most esős idő van, elered s eláll megint, így hát ez a sohasem látott idegen szórakoztatja a népet. Ki lehet ő, honnan érkezhetett, a korzózók is csak találgatják. „Vándor cigány ez, nem más, fülek és dallamok koldusa” – morogják feleségüknek a kalapos, nyakkendős öregurak. „Viszont nem játszik rosszul” – toldják meg a szót, és néhány évvel fiatalabbnak érzik magukat. A férfi persze nem cigány, csak délről jött, Szerbia felől fújta erre a szél; haja feketesége, bőrének árnyalata innen. Fiatal balkáni arc. Egy vonzó kirakatot választott ki, csupa kellem és csillogás, magakellető holmik egymásra hányva, kis alkonyi kábulat. A széles üvegtábla közepénél áll, a célzott fényben, lába előtt a felnyitott hegedűtok, benne fémpénzek, törlőruha, esőcseppek emlékei: egy őszi este díszletei.

A lány váratlanul kerül oda, előzmények, jóslatok nélkül, már nem tudjuk, nem emlékszünk, melyik irányból érkezett; egyszerre csak ott van, azzal a rejtelmes természetességgel, amellyel a nagy szerelmek, a maradandó női alakok megjelennek. A valódi, a velünk maradó találkozás azáltal történik meg, hogy észre sem vesszük; azáltal kezdődik, hogy csak utólag örülünk neki. A pillanat mindig öntörvényű, végtelenül nehezen adja meg magát. A lány tehát egy fajsúlyos pillanatban bukkan fel a belvárosi naplementéből, s most a hegedűtől jobbra áll és figyel. Figyelme nem csupán érdeklődő zenehallgatás: egy csecsemő rácsodálkozása és egy kutya hűsége húzódik benne, egy anya odaadása, egy erdő, egy domboldal csöndje. E figyelem lehorgonyoz és biztat és táplál, újraszüli a hangokat. Az arra sétáló tekintetét elsősorban ez a figyelem ragadja meg, ez készteti megállásra, egyedül e drága odafordulást szeretné megfejteni. Nyomára bukkanni a titoknak: hosszan nézi hát a lány vonásait, tanulmányozza a kéz rezdüléseit a levegőben, a levegő vibrálását, a pillanatot, a pillanatok folyamatát, mindeközben áldottnak mondva őt, minden lányt, aki megáll, aki megáll és marad.

Ő, az áldott, mindebből semmit nem érzékel, külön világban él már régóta, szoknyája alól kivillanó lábfejével kíséri a ritmust, hangtalan dúdol. A férfi délvidéki és román zenét játszik, idegen dallamvilág kering az utcán. Elered megint az eső, frissebb dallamba kezd, szaporázza a vonó, a lány ernyőt nyit lassan, oltalom alól hallgatja, és szól a lakodalmas… Kalapos, öltönyös úr lép most a zenészhez, papírpénzt fektet a tokba, aztán szorosan a hangszer elé áll, magának játszat. „Magyar nótát nem tudsz?” – kérdezi végül, mire félbeszakad az ismeretlen dallam, és megjönnek helyette a fehérvári huszárok. Kalappal a fején mulat, egy idősödő magyar úr, félkörben pedig, esernyők alatt a közönség. Félórával később a lány ugyanott áll, ernyője csukva, topog és figyel. Egy órával később ugyanígy: a kirakat előtt a zene, tőle jobbra a lány, időnként kinyitja a színes vásznat, és semmit nem szól, semmit nem kérdez, semmit nem tenne, ami zavaró. A szemlélő számára úgy tűnik, segít a zenésznek, a hang általa születik, a hangszer nélküle halott, így teljes, ami történik…

Végül együtt távoznak, az esti harangszó után, mert várni akart és tudott. A férfi kalappal a kezében lép hozzá, köszönti, elhangzanak a nevek, megtörténik egy kézfogás, majd a séta, a séta végig az utcán, a körvonalak, a házak… Utánuk bámulni fölösleges: többet úgysem tudhatunk meg róluk, ami pedig kezdődik, még könnyedén lebeg a korai éjszakába burkolódzó város dombjai felett.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..