Séta utca

Teljes nevén Vörös Gyulának hívták, nevéhez híven pirospozsgás arcát galambősz haj emelte ki. Tekintetében huncutság bujkált, de az nagyon jó, mert a huncutság kell a hivatáshoz. Nála voltam elsőáldozó. A dolog 1982. május 30-án történt, a nagytemplomban. Néhány héttel előtte apámék elvittek a plébániára, bejelentkezni. Az öreg megveregette a fejem, majd korunk hivataloskodó stílusát kárhoztatta, a hatalom nyelvezetét, amely semmit nem nevez a nevén. Az ablak „nyílászáró ipari szakszerkezet”, a tornatanár „testnevelő pedagógus”, és így tovább. Nagyot legyintett. Amúgy nyilvánosan is jellem volt, nem tett lakatot a szájára. Az elsőáldozás előtti megbeszélésen, melyet a templomban tartott a gyerekseregnek és a szülőknek, nagy hatalmú Kádár Jánost egyszerűen törzsfőnöknek nevezte.

Minden pillanat drámai, amennyiben bármely pillanatban meghalhatunk. Bár nem állíthatom, hogy személyes tapasztalatból beszélek, mindenesetre kipróbált bölcsességnek tűnik annak tudatában élnünk, hogy bármely másodpercben értünk jöhet a kaszás. Másképpen fogalmazva: korántsem magától értetődő, hogy éjjelente csupán néhány órácskára térünk nyugovóra. „Drága Kuzinom – írja egyik levelében Mozart -, mostanában sohasem fekszem le anélkül, hogy meg ne gondolnám: holnap, bármennyire fiatal vagyok is, talán már nem leszek itt.” Szegény feje, aligha cáfolt magára. Mindezt azért hozom elő, mert Gyula atyáról beszélik, hogy valamikor a megboldogult hatvanas évek végén, egy hétköznap délelőtt reverendásan (igen jóféle huncut volt az öreg) feltépte a zsúfolt női fodrászüzlet ajtaját. A mester kezéből kiesett az olló. „Vártak engem?” – rikkantotta az atya. „Nnnnnem…” – hebegte az amúgy kő ateista fehér köpenyes. „Neeeeem? – diadalmaskodott a pap. – És mit szólnának, ha én lennék a halál?”

1997 nyarán felsétáltam a plébániára, hogy megkérjem az atyát: hintse meg szenteltvízzel a nyaralónkat, tartson évtizedekkel megkésett házszentelőt. Jobb későn, mint soha. Kérésem előzménye egy lidérces éjjel volt: hetekkel korábban azt álmodtam, hogy a ház falában egy hatalmas fenevad, valamiféle tigris vagy sárkány őrjöng, helyiségről helyiségre üldöz a téglák belsejében. Nálam vendégeskedő barátaim, érzékeny antennájú zenészek, szintén győzködtek: sötétedés után nyomasztó légköre van az épületnek. Megesett, hogy a veranda ablakában álló ócska rádió magától bekapcsolt, miközben az emeleti szobában szöszmötöltem, és egyedül voltam otthon.

Gyula atya nagyon szívélyesen fogadott. Megcsodáltam az 1785-ben emelt, műemlék jellegű plébániát, mely eredetileg nádfedeles volt, és mellesleg Felső-Somogy legrégibb lakóépülete. Miután egyeztettük a házszentelés időpontját, vállamra tette a kezét, és felrikkantott: „Most pedig felmegyünk a hegyre!” Nem értettem a dolgot, hiszen a plébánia a falu legmagasabb pontján, a dombtetőn áll, följebb menni már nincs hová. Értetlenségem láttán az atya belém karolt, és a borospince felé tuszkolt. „Hát ide megyünk fel, vagyis le: a szőlőhegyre!” S akkor lemenénk vala, és töltekezénk vala az’ miseborbul…

Miután meghintette az összes helyiséget, Gyula atya a kopott szenteltvízhintőt reverendája zsebébe csúsztatta, és készségesen várta a cseppfolyós állapotú köszönetnyilvánítást. A terasz rácsos székeire telepedtünk, sütemény is került. Az öreg váratlanul kijelentette: „Ma is rendszeresen háromféle sportot űzök!”  Teljesen elképedtem: „Nahát, atya, ez igen, nyolcvan év felett… És mi az a három sportág?” Isten vén szolgája felemelte az öklét, és húsos ujjain háromig számolt: „Hát, kérem szépen, először: lovagolok a szavakon. Másodszor: elvetem a sulykot. A maradék időmben pedig úszom a boldogságban!” Később megkérdeztem tőle, győzi-e még erővel a plébánosi munkát. Úgy felelt: „A püspök azt kérte tőlem, maradjak, amíg csak bírok. Nyolcvanhárom leszek, már mennék nyugdíjba, de hát a paphiány. Kerülne ide pap a helyembe, mert ez komoly hely, nagy hely, csak hát azt a papot is el kell vonni valami másik helyről. Szóval most még maradok, tartom a frontot. Meg aztán, mit is csinálnék, ha ez nem lenne.” A következő nyáron nyugdíjba vonult, és beköltözött a veszprémi papi otthonba. Két évvel később meghalt, nyolcvanöt évesen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..