„Semmit fel nem adunk…”

December utolsó napjaiban meggyanúsították Dudás Miklós görög katolikus püspököt, Pétery József váci, Shvoy Lajos székesfehérvári megyés püspököt, valamint Grősz József kalocsai érseket. Az Államvédelmi Hatóság kihallgatta őket. (Somorjai Ádám OSB és Zinner Tibor kötete – közölte ennek dokumentumait.) Az akció része volt, hogy Kádár János akkori belügyminiszter lemondásra szólította fel őket. A további letartóztatások azonban akkor elmaradtak. Az egyház elleni frontális támadásra a moszkvai vezetés nem adott engedélyt, nemzetközi megítélésükre való tekintettel.

A főpásztorok természetesen többször összejöttek Grősz József érsek vezetésével a Központi Szemináriumban, 1949. január 4-én, 5-én és 10-én is. Közben Ortutay Gyula kultuszminisztertől is igyekeztek információkat szerezni. A helyzetre jellemző, hogy ők jegyzőkönyvet biztonsági okokból ugyan nem készítettek, a nemrég megjelent Borovi-Balogh Margit szerkesztette dokumentumkötet tanúsága szerint azonban a politikai rendőrség nem mulasztotta el pontos jelentések készítését.

Negyedikén mindjárt elhatározták, hogy nem adnak ki semmilyen nyilatkozatot, másnap már előttük volt egy nyilatkozat szövege, amelyet azonban „nem kívánnak nyilvánosságra hozni”. A szentmisék után is „az egyház békéjéért a pápa szándéka szerint” rendeltek el imát, de a Magyar Kurír ezt is csak „valamelyik nap” fogja hozni. A Dobi István vezette kormány kezdeményezésére tárgyalás kezdődött, ahol „lehetőleg minél kevesebbet beszélnek”. „A püspöki kar általában eléggé bizonytalan állapotban van” – olvassuk a politikai rendőrség által készített jelentésben. Eljutott a magyar püspökökhöz XII. Piusz pápa levele, amelyben a főpásztorokat és híveket arra buzdította: legyenek erősek és egységesek, tartsanak ki letartóztatott prímásuk mellett. „Elhatározták, hogy a pápa levelét nem hozzák nyilvánosságra, ellenben kiadnak a püspöki kar nevében egy közös pásztorlevelet, amelynek bevezetőjében foglalkoznak a prímással. Czapik kijelenti, hogy ez a körlevél nem fog olyan dolgokat tartalmazni, amelyből baj lehetne” – áll a korabeli titkosszolgálati jelentésben.

Az 1949. január 10-én kelt közös körlevél, amelyet az ország templomaiban felolvastak, egyetlen szót sem szólhatott a bíboros hercegprímás ügyéről. A hívek azonban pontosan érthették főpásztoraik bátorító üzenetét. A körlevél legfontosabb részeit idézem: „Anyaszentegyházunk jelenlegi szomorú és gondterhes helyzetében szívünk meleg szeretetével és főpásztori tisztünk felelősségteljes gondosságával szólunk hozzátok. Felhívunk benneteket, hogy a megpróbáltatások minden körülményei között őrizzétek meg keresztény nyugalmatokat, bizalmatokat az isteni Gondviselésben és a Magyarok Nagyasszonyának történelmünk folyamán annyiszor tapasztalt pártfogásában, valamint nagy nemzeti szentjeink közbenjárásában.

Mi, a Magyar Püspöki Kar, biztosítunk benneteket, apostolutódi tisztünk felelős kötelességének megfelelően: a katolikus Anyaszentegyház tanából, isteni jogaiból és törvényeiből semmit fel nem adunk, mert nem is adhatunk, és érvényesítésük érdekében minden emberileg lehetségest megkísérlünk. Az Egyház és Állam viszonyának közismert állapota nem engedi meg, hogy önmagunk járjunk csak el, hanem parancsolóan megköveteli, hogy Egyházunk törvényei szerint az Apostoli Szentszékkel egyetértésben cselekedjünk.”

Igaz, hogy Mócsy Imre jezsuita páter, aki a körlevél kiadása előtt két héttel jött haza Rómából, ahol Tardini helyettes államtitkárral is tárgyalt, a január 17-i ülésen (amikor még éppen szabadlábon volt) arra biztatta a püspököket, hogy „tartsanak ki, legyenek intranzigensek” (hajthatatlanok), az adott körülmények között sajnos világosabb szóval nem szólhattak a már megfélemlített katolikus társadalomhoz.