Semmi nem olthatja ki Isten szenvedélyes szeretetét
Fotó: Vatican News

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai kihallgatás két helyen zajlik. Előbb találkoztam a beneventói hívőkkel, akik a Szent Péter-bazilikában vannak, most pedig veletek találkozom. Ez A Pápai Ház Pre­fek­túrája figyelmességének köszönhető: nem akarták, hogy megfázzatok: köszönjük nekik, hogy ezt lehetővé tették. Köszönjük!
Folytatjuk a Miatyánkról szóló katekézissorozatot. Minden keresztény ima első lépése a misztériumba, Isten atyaságának misztériumába való belépés. Nem lehet papagáj módjára imádkozni. Vagy belépsz a misztériumba, azaz tudatosítod, hogy Isten a te Atyád, vagy nem imádkozol. Ha tehát imádkozni szeretnék Istenhez, az én Atyámhoz, a misztériumba való belépéssel kell kezdenem. Annak megértéséhez, hogy Isten milyen mértékben atya, szüleink alakjára szoktunk gondolni, de ezt állandóan finomítanunk kell, valamennyire meg kell tisztítanunk. A Katolikus Egyház katekizmusa (KEK) is ezt mondja, így fogalmaz: „A szív megtisztítása a személyes életünkből és kultúránkból származó apa- és anyaképre vonatkozik, melyek befolyásolják Istennel való kapcsolatunkat” (KEK 2779).
Egyikünknek sem voltak tökéletes szülei, egyikünknek sem; ahogyan mi sem leszünk soha hibátlan szülők vagy pásztorok. Mindannyiunknak vannak hibái, mindannyi­unk­nak. Szeretetkapcsolatainkat mindig korlátaink keretei között és önzőségünk jegye alatt éljük, ezért gyakran beszennyezi őket a másik birtoklásának vagy manipulálásának vágya. Ez a magyarázata annak, hogy időnként a szerelemvallomások a harag és ellenségesség érzelmeibe csapnak át. „Nézd már, ezek a múlt héten még annyira szerették, most pedig már halálosan gyűlölik egymást” – nap mint nap tanúi vagyunk ennek! Az oka az tudniillik, hogy mindannyiunkban vannak keserű, nem jó gyökerek, amelyek időnként felszínre törnek és bajt okoznak.
Ezért van az, hogy amikor Istenről mint atyáról beszélünk, miközben szüleink képére gondolunk, különösen, ha szerettek bennünket, ugyan­akkor tovább is kell lépnünk rajtuk. Mert Isten szeretete, az Atyáé, „aki a mennyekben van” – a szerint a kifejezés szerint, amit Jézus használnunk javasol – a teljes szeretet, amelyet mi ebben a földi életben csak tökéletlenül ízlelünk meg. A férfi és a nő örökké a szeretet koldusa marad – a szeretet koldusai vagyunk, szükségünk van szeretetre. Keressük a helyet, ahol végre szeretnek bennünket, de nem találjuk. Mennyi fölbomlott barátság és kihűlt szerelem van a világban, rengeteg!
A szerelem görög istene – a mitológiában – a legtragikusabb az összes között: nem tudni, hogy angyali lény vagy daimón. A mitológia azt mondja, hogy Porosz és Penia fia, vagyis a leleményességé és a szegénységé, akinek sorsa szerint magán kell hordoznia egy kicsit ezeknek a szülőknek a fizionómiáját. Itt gondolhatunk az emberi szerelem ambivalens természetére: képes erősen és élénken virágzani a nap egyik órájában, de rögtön utána elhervadni és elszáradni: amit megragad, mindig kicsúszik ujjai közül (Platón: A lakoma, 203). Van egy mondata Ozeás prófétának, amely könyörtelenül kifejezi szeretetünk veleszületett gyengeségét: „Szereteted, mint a reggeli felhő és mint a harmat, hamar tovatűnik” (Oz 6,4). Láthatjuk, gyakran ilyen a mi szeretetünk: ígéret, melyet nehezünkre esik megtartani, próbálkozás, mely hamar erejét veszti, és elpárolog, mint amikor reggel fölkel a nap, és felszárítja az éjjeli harmatot.
Hányszor előfordul, hogy mi, emberek ilyen gyengén és időszakosan szeretünk! Mind­annyiunknak van róla tapasztalatunk: szerettünk, de aztán az a szeretet eltűnt vagy elgyengült. Vágytunk szeretni, de aztán korlátainkba, erőink szegénységébe ütköztünk: képtelenek voltunk megtartani az ígéretet, amit a kegyelmi napokban könnyűnek találtunk megvalósítani. Végeredményben Péter apostol is félt, és menekülnie kellett. Péter apostol nem volt hű Jézus szeretetéhez. Mindig ott rejtőzik bennünk a gyengeség, mely vesztünket okozza. Koldusok vagyunk, akiket az a veszély fenyeget az úton, hogy sosem találunk rá teljesen a kincsre, amelyet életünk első napjától keresünk: a szeretetre.
De létezik egy másfajta szeretet, az Atyáé, „aki a mennyekben van”. Senki sem kételkedhet abban, hogy ő is címzettje ennek a szeretetnek! Ő szeret bennünket. Szeret engem – mondhatjuk. Még ha apánk és anyánk nem szeretett volna is minket – történelmi hipotézis –, van Isten a menny­ben, aki úgy szeret bennünket, mint senki más nem szeretett és nem is fog szeretni ezen a földön. Isten szeretete állandó. Izajás próféta azt mondja: „Megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is, én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak.” (Iz 49,15–16.) Ma divatos dolog a tetoválás: „A tenyeremre rajzoltalak.” „A kezemre tetováltalak!” Isten kezén vagyok, így (mutatja a pápa), és nem tudom ezt eltüntetni. Isten szeretete olyan, mint az anya szeretete, amelyről sosem feledkezhet meg. És még ha egy anya megfeledkezne is, „Én nem feledkezem meg rólad”, mondja az Úr. Ilyen az Isten tökéletes szeretete, így szeret ő bennünket!
Ha minden földi szeretetünk szétmorzsolódna, és ha csak por maradna kezünkben, akkor is mindig ott van mind­annyiunk számára Isten egyedülálló, lángoló, hűséges szeretete. Szeretetéhségünkben, melyet mindannyian érzünk, nem olyasmit keresünk, ami nem létezik: hanem ez az éhség felhívás arra, hogy ismerjük meg Istent, aki atya. Szent Ágoston megtérése például ezen a vízválasztón megy keresztül: a fiatal és briliáns szónok egyszerűen a teremtmények között keresett valamit, amit egyetlen teremtmény sem tudott megadni neki, mígnem egy napon bátorságra lelt ahhoz, hogy fölemelje tekintetét. És azon a napon megismerte Istent, a szerető Istent.
A „mennyekben” kifejezés nem messzeséget jelent, hanem a szeretet gyökeres másságára utal, egy másik szeretetdimenzióra, egy fáradhatatlan szeretetre, egy mindig megmaradó, sőt mindig rendelkezésre álló szeretetre. Elég azt mondani, hogy „Atyánk, aki a mennyekben vagy”, és az a szeretet már jön is hozzánk.
Ezért ne félj! Egyikünk sincs egyedül! Ha az a csapás érne, hogy földi apád megfeledkezne rólad, és te haragudnál rá, nincs megtagadva tőled a keresztény hit alaptapasztalata: annak tudata, hogy Isten szeretett gyermeke vagy, és semmi sincs az életben, ami kiolthatná az ő irántad érzett szenvedélyes szeretetét!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..