Segítség volt a rászorulóknak

– Gyermekeim közül az egyik Budapesten jár egyházi iskolába – mondja az apa. – Nem az egykor méltán híres nyolc egyikébe, hanem olyanba, melynek alapítója a helyi plébános. Örülünk ennek az oktatási intézménynek, hiszen a tanítás mellett a pedagógusoknak a gyerekek lelki, szellemi fejlődésére is gondjuk van. Persze az sem érdektelen számunkra, hogy a közelben lévő másik iskolában, ahová a lányunk járt, a környék „gazdag” csemetéi tanultak, akiknek hétfőn az volt a legfontosabb témájuk, hogy melyik mulatóhelyen jártak hétvégén, és a család szaunájában milyen a hőmérséklet és a páratartalom. Nyaranta pedig bulit rendeztek a kertben, ahol a medence partján a víz tisztaságáról beszélgettek. Lányom nem tudta velük felvenni a versenyt, lenézték, sokszor kinevették, hiszen apja csak gépkocsivezető, édesanyja pedig kiszolgáló a közértben. Fiamék osztályában nincsenek ilyen nagy különbségek. Ők is tudják, ki gazdagabb, ki szegényebb, de tanulmányaikban éppúgy segítik egymást, mint a tanárok felé a csibészségek leplezésében. Három évvel ezelőtt, a leépítések során elveszítettem biztosnak hitt állásomat. Azóta már az a hetvenezer forint nettó fizetés sem kerül a családi kasszába, amelyet addig hazavittem. Sokan mondják, miért nem taxizom, de kocsira sose tellett. Alkalmi munkákat vállalok. A plébánián is sokszor segítek, ahonnan többször kapunk ruhákat is. Az iskolában nem kell tudniuk a többieknek, honnan öltözködünk, gyerekeim nem árulják el ruhatárunk eredetét. Nem szégyelljük szegénységünket, de nem is kérkedünk vele. Szerencsére feleségem és a gyerekek türelmesek. Tudják, nincs elég pénzünk, nagyon be kell osztani azt a keveset, ami kerül, hiszen persze fizetnünk kell a villany-, a gáz- és a vízszámlákat is. Ennünk kell, és ha gimnazista fiam osztálya kirándulásra indul, nem szeretném, ha itthon kellene maradnia. Minderről szemérmesen hallgatunk, pedig ilyenkor az osztályfőnök meg szokta kérdezni a szülőket, nincs-e köztünk, akinek nehézséget jelent az utazás költsége. Nem szólunk, inkább tovább spórolunk, még jobban megnézzük, milyen élelmiszereket vásárolunk meg. Pár napja azonban nagy meglepetés ért. A plébániai karitász vezetője keresett meg, hogy a tartósélelmiszergyűjtés során sok étel gyűlt össze a plébánián, húsvét előtt mindet szeretnék kiosztani, menjek el én is segíteni a válogatásban, s ha találok valamit magunknak, vigyem is el. A vasárnapi misén láttam, hogy cukor, liszt, dió és kakaó is került abba a kosárba, melybe a múlt héten élelmiszereket gyűjtöttek a plébánián. Megbeszéltem a feleségemmel, ha másnak nincs nagyobb szüksége ezekre, akkor köszönettel elfogadjuk. A feleségem évek után most újból süt zserbószeletet húsvétra a családnak. A karitász vezetőjének listája volt a támogatandókról. Nagycsaládosok, nyugdíjasok szerepeltek rajta, de olyan is, aki a közelmúltban vesztette el házastársát, és gyerekeivel magára maradt. A karitász vezetője megkért, hogy néhány címre vigyem el az ajándékokat, majd megkérdezte, nekünk nincs-e szükségünk valamire. Kaptunk mindent, ami a zserbóhoz kell. Bár szabadkoztam, dupla adagot kaptam. Még egy kis sonkát is. A süteményt feleségem úgy készíti el, hogy a húsvéti szünet előtti utolsó tanítási napon a fiam az iskolába is tudjon vinni annyi szeletet, ahány osztálytársa van. Így várjuk a húsvéti ünnepeket: sonkával, édességgel…