Nehézségek – a katolikus iskolák körül is

A megmaradt rendek elöljárói megfogadták: a Jézus Szíve ünnepét megelőző napon szentségimádással virrasztanak mindaddig, amíg a többi rend működését újra engedélyezik. Így is történt, 1990-ig – jómagam piarista szerzetesjelöltként – először 1966-ban vettem részt ebben az imádkozásban, és azóta minden esztendőben. Az utóbbi húsz esztendő számvetésre késztet. A Szent Margit Gimnázium igazgatójaként és a Köznevelési Tanács tagjaként igazgatótársaimmal együtt néhány feladatra hívjuk fel a figyelmet. A magyar társadalmat és egyházat váratlanul érte az 1990-es rendszerváltozás. Nem készült, nem is készülhetett országos cselekvési terv, amellyel azonmód elő lehetett volna állni – megszólítva az embereket. A magyar társadalom nagy részét már nem hatotta át a vallásos nevelés, a fiatalabb nemzedékek az egyházról és a papokról addig csak azt hallották, hogy kizsákmányolók, a szegények elnyomói. Sokan felismerték: fel kell nevelni egy másképpen gondolkodó, más lelkületű nemzedéket, amely alapja lehetne az új társadalomnak és a megújuló helyi egyháznak. Az 1991-ben elfogadott törvény a volt egyházi ingatlanok rendezéséről lehetőséget adott, hogy az egyház visszakapja korábbi iskoláit. Ezek nagy része elképesztően elhanyagolt állapotot mutatott, hatalmas összegeket igényelt a felújításuk. Fejet kell hajtanunk egyházi vezetőink nagylelkűsége és történelmi bátorsága előtt, akik vállalták az iskolák újraalapítását, így ma már nagyjából háromszáz katolikus fenntartású oktatási intézmény működik az országban. Köszönetet kell mondanunk azoknak az öregdiákoknak és szülőknek is, akik lelkesedésükkel és munkájukkal segítették az iskolák alapítását és elindulását. Az eltelt két évtizedben új jelenségekkel kellett szembenéznünk az oktatásban és a nevelésben. Ilyen például a tanulói szabadság kérdése. Az emberi személy fogalma a keresztény kultúra középpontjában áll. Az ember Isten képmására teremtetett. Szellemi lény, szabad döntések birtokosa. Ám az ember szabadsága nem abszolút. Tudomásul kell vennünk, hogy a természeti és erkölcsi törvények felett nem rendelkezünk. Ugyanakkor az ember közösségi lény, az egy nemzethez tartozókban közösek a családi hagyományok, a történelmi tudat és a kultúra, valamint a nemzetért vállalt felelősség. Segítenünk kell a fiatalokat, hogy kimunkálják ezt a kettős szabadságot. A családok akkor teljesedhetnek ki, ha gyermekeket nevelnek, és értük felelősséget vállalnak. Taníttatásukkal elősegítik kibontakozásukat és felelős felnőtté válásukat. A keresztény iskola a tudomány és a vallásos gondolkodás alapelveinek megtanításával kiegészíti a családi nevelést. Ezért a család és az iskola kapcsolatát újra kell építeni. Az iskola nem vállalhatja át a család feladatát, miközben segíti a családi nevelést, a szülőknek meg támogatniuk kell a pedagógust, hogy hivatása és küldetése szerint végezhesse munkáját. Ezért a katolikus iskolákban és minden iskolában párbeszédre van szükség a családok és a tantestületek között. Ennek új formáit meg kell találnunk. A katolikus iskolába jelentkező fiatalok a szülői házban gyakran nem találkoznak a keresztény emberképpel és a teremtett világ rendjének helyes szemlélésével. A szakrális világ élményeinek átadása is hiányzik életükből, pedig az a világban való tájékozódásra képesítené őket. Így az iskolára marad az a feladat, hogy a benső út felfedezésére indítsa a diákokat, egyúttal a másik világ megtapasztalásához vezesse a felnövekvő nemzedéket. Erre a feladatra missziós lelkületű iskolák kellenek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a felvilágosodás óta a természet- és társadalomtudományokat átjárja a racionális látásmód kizárólagossága, ami materializmushoz vezetett, s száműzte a társadalomból a szellemi látásmódot. Ebben a szemléletben a pedagógusok nem képesek sem megérteni, sem hitelesen tolmácsolni több ezer éves örökségünket. A tanárok és tantestületek feladata, hogy őrzői és továbbadói legyenek a keresztény küldetésnek, vagy legalábbis nyitottságot mutassanak ebbe az irányba. A tudás szakrális háttér nélkül elidegenít, mennyiségi és nem minőségi jellegű. Igen nagy szükség lenne olyan továbbképzés kialakítására, amely hozzásegít a spirituális műveltség és hagyományaink, valamint az anyagvilágot bemutató szaktudományok összhangjához, s hogy az így megtalált tudást adják tovább a tanárok tanítványaiknak. A születések számának drámai csökkenése megmutatkozik az iskolai létszámokban. Rövid időn belül kevesebb tanárra lesz szükség, s ez létbizonytalanságot idéz elő a tantestületekben. Az oktatási rendszer működtetése a közjó szolgálata. Anyagi feltételeinek biztosítása – a közfeladat ellátása – az állam alkotmányos kötelessége. Az egyházi iskolák támogatásával az állam nem az egyházat támogatja, hanem a tanulót, akinek állampolgári joga, hogy vallásos nevelésben részesüljön. Világossá kell tennünk: a jogainkat megsértő pártokat nem szabad támogatni. Nyilvánvaló, hogy ennek a kérdésnek a megoldása párbeszédet, s nem diktátumot kíván. Megértjük az iskolafenntartó főpásztorok és szerzetes elöljárók gondját, hogy lassan sem a reális, sem a törvényes bért nem tudják megadni a tanároknak. Ugyanakkor a katolikus pedagógusok és igazgatók is szembesülnek azzal a ténnyel, hogy a kormányzat által rájuk kényszerített adminisztrációs munka mennyisége lehetetlenné teszi a minőségi munkát, mert sem eszközzel, sem elég idővel nem rendelkeznek ennek elvégzéséhez. A halmozódó nehézségeket, amelyekre megfelelő választ kell adnunk, tovább sorolhatnánk. De vajon felkészülünk erre?