Sajtószemle

A hadurakat azután egy újabb polgárháború váltotta fel a Nyugat által támogatott, ám gyenge kormány és az iszlám milíciák között. Ez az oka, hogy háromszázezer szomáliai nem tért haza otthonába azóta sem. Ezért összpontosultak a segélyakciók a kenyai menekülttáborok területére, ahelyett, hogy Szomália belsejébe juttatták volna el a szállítmányokat, ami sokkal hatékonyabb és eredményesebb lett volna. A mostani válságnak nem a szárazság a legfőbb oka, hanem a konfliktusok. Rukiya Ahmed Gele, aki 1992 óta él a Dadaab menekülttáborban, azt mondta: „Talán ha abbahagyták volna az etetésünket, kénytelenek lettünk volna hazatérni, és rendezni a problémáinkat.” Ez egy drasztikus megoldás. De egyértelműen megmutatja: a jótékonyság nem elég, hogy megoldja Szomália problémáit.

Eddig a fegyveres konfliktusok, most a nagy szárazság miatt özönlenek az emberek Szomáliából a menekülttáborokba. Afrika szarvában mindig is nehéz volt az élet – nemcsak Szomáliában, de Kenyában és Etiópiában is. A terület nagy része sivatagos, és minden évtizedben voltak aszályos időszakok. Ám az ezredforduló óta sokkal sűrűbben tér vissza a szárazság, gyakorlatilag minden második évben – írja a The Guardian. – A legveszélyeztetettebb területek egyben a legelmaradottabbak is, ahol rendkívüli módon függ az emberek élete az időjárástól. Ráadásul a népességnövekedés csak fokozta a versenyt a szűkös erőforrásokért. Hogyha kevés eső esik, mint az elmúlt tizenkét hónapban, emelkednek az élelmiszerárak, ami különösen érzékenyen érinti az itt élőket. Mindezt pedig csak fokozza az üzemanyag és a nyersanyagok világpiaci árának emelkedése, illetve a helyi kereskedők gátlástalansága.

Vajon azért ilyen súlyos a helyzet, mert a világ túl későn reagált az éhínség jeleire? – tette fel a kérdést a The Economist nairobi (Kenya) tudósítója. – Júliusig nem vált „hivatalossá” a humanitárius válság, holott az amerikai segítséggel kiépített Famine Early Warning Systems Network (éhínség-előrejelzési hálózat) nyolc hónappal korábban figyelmeztetett a katasztrófára. A szervezetek most is aggódnak, hogy az iszlám milíciák – elsősorban az al-Shabab – fogják felhasználni a segélyeket, hogy csapataik erőre kapjanak. De a dolgok változnak: úgy tűnik, a fegyveres csoportok egy része hajlandó együttműködni a segélyszervezetekkel. Ám nem az iszlamisták az egyetlen helyi uralkodók, akik ellentmondásosan reagáltak az éhínség kitörésekor. Etiópia kormánya soha nem fogja bevallani, hogy éhínség van az országban, hiszen ezzel elismerné: rossz döntéseket hoztak 1985 óta. A kenyai kormány is lassan, a közvélemény nyomására reagált csak. A legtöbb helyi érintett kisebbséghez tartozik: származását tekintve szomáliai, nomád pásztor és muzulmán. A nyugati adományozók és a civil szervezetek is tehettek volna többet. Az előrejelzések ellenére nem történt semmi egészen addig, amíg a televíziós kamerák nem jutottak el a menekülttáborokba, és nem mutatták meg a világnak a törékeny, éhező gyerekeket.