Rónay Györgyre emlékezve

Váratlan volt halála, bár tudtam, hogy szíve évek óta nyugtalanítóan viselkedett: „riadt állatként rángani kezdett”. Hihetetlen energiával dolgozott; a hetvenes években szinte minden félévben küldött dedikálva egy-egy kötetet: verseket, esszéket, különféle műfajú írásokat. Mivel haladékot kapott az infarktustól, az utolsó években „csűrbe hordta" érett terméseit.
Éppen negyven éve, hogy meghívásomra négy előadást tartott a Vatikáni Rádióban. Bár 1965 márciusában röviden már találkoztunk Párizsban, a Rómában töltött napjai során ismerkedtünk meg, és igazi barátságot kötöttünk. A Jegyzetlapokban beszámolt arról, hogy Nellivel és Szőnyi Zsuzsával együtt látogattuk Róma nevezetességeit, közben beszélhettünk a zsinat utáni egyház és a magyar irodalom helyzetéről. Amikor – a hetvenes évek elejétől – hazalátogattam, mindig felkerestem a Rózsadombon vagy Szárszón. Egyre többször kért tőlem cikket a Vigiliának. 1974 karácsonyára egy különszámot hoztunk össze Prohászka Ottokárról. Összekapcsolt bennünket Teilhard de Chardin mának szóló üzenete, no meg a nagy francia írónemzedék szeretete, többek között a konvertiták (Claudel, J. Green és mások), akiktől sokat fordítottunk magyarra, esszéket írtunk róluk. Rónay Naplójegyzetei gyakran kitérnek kedvenceire, miniportrékat állíthatunk össze a jegyzetekből. Akétkötetes jegyzetanyag mintegy két évtizedet ölel át. A sötét Rákosi-időkben alig publikálhatott; amikor elkezdhette kiadni összegyűlt írásait, megszakadtak a naplófeljegyzések. A Naplóból kirajzolódnak Rónay műfordítói és esszéírói arcvonásai.
De legszemélyesebben mégis verseiben vallott. Ezekben is érezhető a franciák hatása: P.-J. Jouve és az általa értelmezett Baudelaire, Supervielle, tehát egy sajátos szürrealizmus, amely az automatikus írás helyett befelé fordul, a lelki harc felé, amelyet a konvertiták élete is példáz. Rónay verseiben benne feszül Babits vívódó hite és Szabó Lőrinc egzisztencializmusa. De igazában leginkább a klasszikus szimbolista irány jellemző költészetére. Férfikora delén rádöbbent arra, hogy más írók, költők tolmácsolása miatt háttérbe szorult saját életműve.

Legszebb éveimet idegen istenek
oltáraira pazaroltam.

Más most aratja le, mit magának vetett.
Én meg itt állok kiraboltan.
. . .

Művetek magyarul hangommal lett örök,
Michelangelo, Rilke, Ronsard.

Saját művem viszont, mint friss szobrok mögött
a sérült kő, tört deszka, rom, sár:

egy halom töredék…

(Mérleg)

Rónay, ahogy Párizsban 1965-ben a Francia Értelmiségiek Katolikus Központjában tartott előadásában hangoztatta, írói és szerkesztői hivatásának ezt tartotta: „Istent képviselni” a „létező szocializmusban”, párbeszédet folytatni marxistákkal, nem hívőkkel az akkor befejeződött II. vatikáni zsinat szellemében. A katolikusok tanúságtételét hangsúlyozta. Figyelt az idők jeleire, ezért tartotta fontosnak a modernséggel szembenéző jezsuita gondolkodó, Teilhard de Chardin Krisztus-központú víziójának megismerését és megismertetését, és Teilhard szellemében a földi valóságok teológiáját.
Az öregkor borzongató őszén a szorongás, az elmúlás szomorúsága mellett verseiben egyre inkább a szeretet lesz uralkodó: nagy szeretettel tekint a múló dolgokra, a kopaszodó kertre, a halál előtt szorongó emberekre. Ott fénylik annak a tudata, hogy végül mégiscsak a szeretet van minden mögött, a Szeretet, mely (Aki) „mozgat napot és minden csillagot”. Megérti és vallja Pál szeretethimnuszát (Hat vers a Korintusiakhoz, 2)

„… rabságod őre, lassankint belátod,
hogy magad helyett az egész világot
kell szeretned, s csak úgy leszel szabad,
ha egy helyett milliók rabja vagy,
s elveszve bennük, önkéntes halálod
áldozata lesz a föltámadásod.”

Utolsó, A kert című kis kötetét már özvegye küldte meg: „Ferinek szeretettel Gyurka helyett is. 1979. aug. 28. Nelli.” Az öt „kantáta” az emlékezés és a nyugodt életbölcsesség gordonkahangján szól:

„KERTRŐL kertre élünk. De hova lett a régi
kakucsi kert? Eltűnt, nem élte túl
a gyermekkor pusztulását.
Emlékszel? Mikor visszatértünk egyszer,
hogy megkeressük, már a nyomát se leltük…
… Csupán az emlék
maradandó, csak onnan nem lehet kiűzni
senkit, amíg ő maga ki nem űzi.
Belső
édenünkben élünk, ameddig akarunk.
S minél tovább, annál szebben, ameddig élünk.”

(Második kantáta, A kert)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..