Az előző részben vázolt felsorolásból világosan látszik, hogy a különböző liturgikus családok mibenléte sokkal több, mint pusztán az ünneplési formák különbözősége. Hiszen más a nyelv, mások a földrajzi-éghajlati kihívások, más a gazdasági élet, a műveltség, eltérőek a civilizációs vívmányok, s emiatt természetesen más az adott egyház spiritualitása (böjti fegyelem), ünneprendje, művészete, mások a kozmikus tapasztalatai is. E liturgikus családok – éppen az iménti igazságok miatt – csak feltételesen, és a liturgia lényegi magvát tekintve hasonlíthatók össze egymással, teológiai és spirituális hierarchia pedig nem állítható fel közöttük; a pápa Róma város püspökeként a római liturgia feje is, de ez nem jelenti azt, hogy a többi liturgikus család kisebb jelentőségű volna, mint a létszámában legnagyobb római.
Ma a nyugati ember – és ez így van nálunk is – a keleti liturgiákat, és talán jobban a bizáncit, sajátos „egzotikumként” kezeli, mert abban szembeötlőbb számára mindaz a gazdagság és mélység, amit számos okból nem talál meg a sajátjában, noha ezek abban is megvannak. Nem baj, hogy erőteljes vonzalmat érzünk „a Kelet varázsa” iránt, de azért ne feledjük: lehet, hogy „a szomszéd kertje zöldebbnek tűnik”, mégis a sajátunk értékeléséhez egyszerűen csak „haza kell jönnünk”, vagy, ahogyan a nagy Szent Ágoston mondja az Úrnak megtérésével kapcsolatban: „Kívül kerestelek, te pedig bent voltál.”
