Római karácsony
Fotó: Vatican News

 

Pedig még szerencsésnek is mondhatom magam, hiszen a Vatikán közelében lévő munkahelyemnek köszönhetően lehetőségem van arra, hogy akár naponta megálljak a Szent Péter téren felállított betlehem előtt. A feldíszített fenyőfa alól itt nem hiányzik a Szent Család. El lehet időzni a Szűzanyával, lélekben társalogni Szent Józseffel, hódolni a napkeleti bölcsekkel közösen, vagy egyszerűen csak a pásztorokkal együtt csendben szemlélni a Kisjézust.
A főszerepet itt nem veszik át a karácsonyfa alá rakott ajándékok, amelyek egyre inkább kiszorítják a betlehemi Kisdedet a legtöbb ember otthonából. Sokak hozzáállása alapján úgy tűnik, hogy minél sűrűbben van telepakolva díszekkel, minél inkább csillog-villog, sziporkázik a karácsonyfa, s minél nagyobb alatta az ajándékhegy, annál karácsonyibb az ünnep. Attól félek, hogy sokan meg sem hallották Ferenc pápa szavát, amely mintegy belehasított megannyi ember félrecsúszott adventi készülődésébe: Karácsonykor nem a karácsonyfa születik – ami önmagában egy szép jel –, hanem az Isten Fia.
Nem szeretem ezt a karácsonyt. Igaz, sok esetben még legalább megmarad a család ünnepének, a jó olasz mondás szerint: „Natale con i tuoi, Pasqua con chi vuoi”, azaz töltsd a karácsonyt szeretteiddel, a húsvétot meg akivel szeretnéd. A karácsony sok helyen még megmarad a szeretetből és szeretettel való ajándékozás ünnepének, de egyre világiasabbá válik: az Úr elmarad. „Üres az istálló s a jászol / idén se lesz nálunk karácsony” (Kányádi Sándor: Isten háta mögött). Sándor bátyám, az a baj, hogy már rég nincs se istálló, se jászol. Elmarad a karácsonyfa alól és az otthonokból a betlehem. Jézusnak nincs lehetősége megszületni a szívekben. Az emberek rohangásznak egyik boltból a másikba, főznek, takarítanak, úgy tűnik, mintha lázas készülődés folyna, aztán amikor eljutnak a karácsonyfa alá, és kibontják az ajándékokat, mégis döbbenetes üresség van. Érezhetően, szinte kitapinthatóan hiányzik valami. Pontosabban: hiányzik valaki.
Lassan már nem lehet várakozni, vágyakozni sem a karácsonyra. Próbálkozhatok ugyan ébren tartani az adventi készület és várakozás varázsát azáltal, hogy irodám reggeli csendjében meggyújtom adventi koszorúmon a megfelelő számú gyertyát. De amint kilépek az ajtón, vége az adventi várakozás szellemének. Róma utcái beszédesen tükrözik, hogy mennyire nem tudunk várakozni. Hogyan is lehetne készülni, ha már december elején minden készen van, és teljes pompájában ragyog? Mindenfelé állnak már a pazar karácsonyfák, ünnepi fényekben villognak a kirakatok, utcák, útszéli fák és bokrok, villanypóznák, háztetők, teraszok, ablakok, kutyaól, kerti törpe… Decemberben évről évre minden áldozatául esik a legújabb és éppen aktuális (divatnak sem nevezhető) giccses, bulimiás díszítésnek.
Hol van gyerekkorom karácsonya, amikor az angyal az utolsó percben, karácsony előestéjén, épp akkor hozta meg a feldíszített karácsonyfát, amikor egy rövid időre elmentem öcsémmel nagymamához? Valóságosan tudtunk várakozni, és izgalommal számolni a napokat, egészen karácsony vigíliájáig. És bár minden évben megfogadtuk, hogy jövőre majd nem megyünk el otthonról december 24-én délután, hanem meglessük az angyalt, amint a nyitva felejtett vagy a szellőztetésre épp akkor kitárt ablakon át beteszi a karácsonyfát, végül soha nem sikerült elcsípni, mert mindig ügyesebb volt.
Nem szeretem ezt a konzumkarácsonyt. Külsejében ragyog ugyan, de a lelke haldoklik. Ha egyáltalán van még neki olyan. Önkéntelenül Erdély szent életű püspökének, Márton Áronnak karácsonyi gondolatai jutnak eszembe, amelyeket még kolozsvári plébánosként mondott el 1936-ban: „Az anyag és az anyagiak megölték a lelket. A külső gazdagodással és haladással nem járt együtt a lélek gyarapodása. Leszegényedtünk, mert a betlehemi barlang tanítását nem értettük meg. Krisztus nem helyezkedett szembe a haladással, nem akarta visszafordítani az előre törtető embert a trogloditák barlangja felé. De beleállította barlangját a civilizált világ közepébe, hogy figyelmeztessen, hogy a puhaság érzéketlenné tesz, elkábít és megkeményít, s csak a lélek az, ami a földi gyötrelmek szorításából ki tud emelni; a földi élet leselkedő gyötrelmeit győzelmesen el tudja hárítani.”
Nem szeretem ezt a külsőségeiben csillogó-villogó karácsonyt, amely az ember lelkében már nem képes szent vágyakozást kelteni. Hogyan is tudna megszületni Jézus ott, ahol nem várnak rá, ahol annyi minden más fontos, de gyakorlatilag (szinte) minden Isten-idegen? Az emberek szeme nem a betlehemi csillagot keresi, hanem a pénztárcát, a bankszámlát fürkészi, és azt mérlegeli, hogy az idén mennyire gazdag karácsonyt sikerül vásárolni.
A már idézett karácsonyi szentbeszédét Márton Áron püspök így fejezi be: „A hatalmasokra és bölcselkedő, fontoskodó emberekre nem volt szüksége (Jézusnak). Mit szólhattak volna azok? Nem, nem! Ezek szívét más, az Istentől idegen gondolatok, törekvések és vágyak kötötték le. A pénz, a hatalom izgatta, s élvezetek után szaladtak. És kegyetlenek voltak, kicsinyek és nagyok egyaránt marakodtak. Istennek azok kellettek, akik minden gondolatukkal feléje hajolnak, s egész lelküket belevésik az Ő tágra nyitott, isteni mélységeket rejtő szívébe. S most is ezeket keresi, bölcsője körül ezeket látja szívesen. A jóakaratú, alázatos lelkeket, akik nem hitetlenkednek, nem sokat okoskodnak, hanem beismerik, hogy szenvedő, az élet durvaságai alatt meg-megvonagló szívű emberek, s gyarlóságokkal megrakott szívüket gondjaikkal együtt bizalommal teszik le a Gyermek mindenható kezébe.”
Leengedem szobám ablakain a redőnyt. A sötétséget csak egy gyertya imbolygó, halovány fénye töri meg. A karácsonyfa helyén mindössze egy szerény fenyőág fekszik egy fehér abrosszal letakart hokedlin. Valaki levághatta a fája alsó részéről, és kidobta, mert kissé félszeg. Milyen jó, hogy hazamentettem. Mindössze néhány díszt tettem rá. Az egyiket egy fogyatékos kislány fonta szalmából, a másikat kis unokaöcsém készítette, a harmadikat már nem is tudom, ki horgolta. Kissé hátrább édesanyám arcvonala sejlik fel a fényképen, de úgy érzem, hogy itt van mellettem, s nem választ el bennünket kétezer kilométer. „Fiam, énekeljük el a »Mennyből az angyalt«.” Halkan énekelek, inkább dúdolok, a fenyőág előtt felállítom egyszerű kis betlehememet. S miközben elhelyezem a Kisjézust a jászolban, nagymamám mosolygó hangját vélem hallani: „Megjött az angyal; úgy látszik, mégis jó voltál.” A szívem kissé összeszorul: vajon valóban jó voltam? Nem is próbálok felelni, nem keresem a választ a kérdésre. Csak nézem a jászolban fekvő Kisded arcát, és úgy tűnik, mintha mosolyogna.
Szeretem a karácsonyt. Még mindig nagyon szeretem.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..