Rocco és fivérei

A paraszti életformát évtizedeken át természetesnek tekintő, születésétől fogva Dél-Olaszországban élő Rosaria Parondi a férje halála után négy fiával együtt felutazik északra, Itália egyik legfejlettebb városába, Milánóba. Abban bízik, hogy a már hosszú ideje ott élő legnagyobb fia, Vincenzo segítségével új életet kezdhetnek.
A tragikus történet központi eleme a két középső fiú, Simone és öccse, Rocco konfliktusa, amelynek kiváltó oka Nadja, egy könnyűvérű, szépséges leány.
Nadja utcalány, aki az ősi mesterséget pénzért és szenvedélyből is műveli. Szeretne anyagi jólétet teremteni magának. Egészen kislány korától kezdve rengeteg viszontagságon megy keresztül. A társadalom kitaszítottja lesz, apja is elzavarja otthonról, átkozottnak nevezi. A lány a szegényes ház alagsorába menekül, ahol Rosaria mama él a fiaival. Nyomorognak, a fiúk alkalmi munkákat vállalnak, helyzetük kilátástalannak látszik. Kiderül, hogy Vincenzo régebben bokszolt. Nadja elmeséli, hogy volt egy bokszoló ismerőse, aki rengeteget keresett. Ha valaki bajnok, hamar meggazdagodhat. A szépséges utcalány egy reménytelibb jövő lehetőségét villantja fel a Parondi fivérek előtt. Simone azonnal fellelkesül, s két öccsével, Roccóval és Ciróval jelentkeznek az edzőteremben.
Simonéről rögtön kiderül, hogy tehetséges, hamarosan leszerződteti egy nagyobb klub. Első mérkőzését kiütéssel nyeri meg. Mindenki nagy jövőt jósol neki, de már ekkor sejthető, hogy őt csak a győzelemmel járó csillogás, a pénz vonzza, ám nem hajlandó áldozatot hozni, szenvedni a sikerért, és lemondani az élet élvezeteiről. Simone kemény munka nélkül akar nagy bajnok lenni, veleszületett tehetségében bízva.
Rocco, az öccse egy ruhatisztítóban dolgozik. A lányok ugratják, hogy milyen mamlasz, ügyefogyott, de szeretettel veszik körül. Simone egy alkalommal váratlanul betoppan. Közvetlenül viselkedik, mint egy nagyvilági aranyifjú, viccelődik a szépségekkel, és azonnal megnyeri őket. Kedvtelve mustrálja a frissen vasalt, divatos ingeket, s amikor Rocco figyelmezteti, hogy ezek luxuscikkek, fölényeskedve kérdezi: „Hát számít nekem a pénz?” Ám hamar kiderül, hogy nagyon is számít, hiszen ötezer lírát kér kölcsön az öccsétől, hogy elvihesse Nadját a hétvégére. Simone ekkor követi el az első bűnt: ellopja egy méltóságos úr drága ingét. Ezután, bár visszaviszi a tisztítóba az inget, kihasználva az idősödő, de még mindig szép és szeretetre vágyó tulajdonosnő elgyengülését, miközben csókolózik vele, ellopja a drága melltűjét, hogy Nadjának ajándékozhassa. A lány azonban visszaadja a tűt Roccónak, sejti ugyanis, hogyan jutott hozzá Simone, s nem akar még nagyobb bajba kerülni miatta. „Van nekem éppen elég bajom így is” – mondja.
Rocco mindenben az ellentéte Simonénak. Jóságos lélek, sugárzik belőle a szeretet, bízik az emberekben. Sorkatonaként találkozik ismét Nadjával. A lány éppen a börtönből szabadul, egy év két hónapot ült, nem derül ki, miért. Egy kávéházban beszélgetnek, s Rocco mérhetetlen szánalmat érez Nadja iránt: „nem tudom, hogy miért, de úgy fáj a szívem érted”. A lány ironikus válasza teljes reménytelenségről árulkodik: „Ez a típusú üdülés nem volt túl derűs. És nem is vár rám jobb sors.” Rocco igyekszik hitet, erőt önteni Nadjába: „Én bizakodnék. És főleg nem félnék. Nagyon erősen bíznék.” Az evangéliumi viharjelenet juthat eszünkbe, amikor a megrémült tanítványok Jézushoz rimánkodtak: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” Ő pedig megrótta őket kishitűségükért, majd lecsillapította a vihart (Mt 8,23–27). Nadja élete is olyan, mintha egy, a tenger közepén hánykolódó, viharvert hajón rettegne, de számára nincs menekülés. A lány bízik Roccóban, abban, hogy mellette új életet kezdhet. Kitaszítottságában, kilátástalannak látszó helyzetében támaszt jelent számára a fiú.
Rocco valóban segíthetne a lányon, megvan benne a jó szándék, de éppen a bátyja, Simone az, aki megakadályozza ebben, mert hiúsága nem tűri, hogy egykori szerelme az öccsénél találja meg a boldogságot és a nyugalmat. Rocco tehetetlenül nézi végig, ahogy Simone megerőszakolja Nadját; nem tud segíteni, hiszen többen lefogják. Az idősebb fivér e gyalázatos tette után a két testvér egymásnak esik. Simone az ájulásig veri Roccót. Végül társai Simonét betuszkolják egy kocsiba, s otthagyják az utcán magatehetetlenül heverő öccsét. Roccóról ezután kiderül, hogy krisztusi irgalom él a szívében. Eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket a bűnbánatra” (Lk 5,31–32). Rocco megvalósítja az egyik legnagyobb keresztény erényt: áldozatot hoz, lemond Nadjáról Simone javára. Csak a jót nézi a Nadját meggyalázó, őt magát pedig csaknem agyonverő Simonéban; úgy gondolja, bátyjának segítségre van szüksége, mivel egyedül van. Végzetesen félreismeri a fivérét, de ezért nem hibáztatható. Rocco nem mérlegeli, vajon a testvére megérdemli-e, hogy lemondjon érte a szerelméről, Nadjáról. Feltétel nélkül szereti Simonét, és megbízik benne, hasonlóan ahhoz, ahogyan a tékozló fiú történetében (Lk 15,11–32) az apa – vagyis Isten – szereti visszatérő, bűnbánó fiát. Simone azonban olyan tékozló fiú, aki végleg eltévedt nagyvilági bolyongásai során, aki számára nincs visszatérés a szülői házba, hiszen elutasítja a felé nyújtott kezet, öccse szeretetét.
A film tele van keresztény elemekkel, de ez a cselekedetekben – Rocco tetteit leszámítva – ritkán mutatkozik meg. Annál inkább a külsőségekben. Rögtön a film elején, amikor Rosaria mama a négy fiával együtt felmegy délről Milánóba, a legnagyobb fiú, Vincenzo az eljegyzését ünnepli Ginettával, annak szülei, a jól szituált Gamelli család otthonában. A déliekben és az északiakban kölcsönösen élnek az előítéletek egymás iránt. Ginetta családjának otthonában a falon szentképek láthatók – köztük Mária a Kisdeddel –, de a szülők érzéketlenek mások fájdalma, gondja iránt. Amikor Rosaria mama siránkozik, hogy meghalt a férje, Ginetta apja közönyösen megjegyzi: „Mindenkinek megvan a maga keresztje.” Majd hozzáteszi: „Na, és hol fogtok aludni? Mert nálunk nincs hely.” A viszonylag konszolidált körülmények között élő Gamelli családban nincs irgalom a megfáradt, szegény sorsú Parondiak iránt, pedig hamarosan a rokonaik lesznek. Eszükbe sem jut Jézusnak az idegenek befogadására vonatkozó figyelmeztetése (Mt 25,31–40).
Rosaria mama vérig sértődik, és ráparancsol a fiaira, hogy azonnal távozzanak Gamelliék otthonából. Senki sem tartóztatja őket. Csúnya összetűzésbe torkollik tehát Ginetta és Vincenzo eljegyzése, s mindez a szentképekkel teli lakásban történik. Rosaria mama átkozódik, Istenre hivatkozik. Bízik benne, de ez nála egyenlő azzal, hogy reményei szerint az Úr megbünteti az ellene és a fiai ellen vétkezőket: „Átkozott csürhe! Isten megfizet ezért! Isten igazságos és mindent lát felülről!”
A filmben leginkább Rosaria mama alakjában nyer kifejezést, hogy az európai civilizációt megalapozó és csaknem kétezer éven át meghatározó kereszténység a XX. századra mennyire külsődlegessé vált. Gyakorlati jelentősége szinte nincs is már a mindennapokban, mivel az emberek lelkét nem hatja át Jézus Krisztus tanítása. Rosaria mama számára Isten irgalma akkor mutatkozik meg, amikor segíti őket, igazsága pedig abban nyilvánul meg, hogy reményei szerint megbünteti mindazokat, akik vétenek ellene. Hite tehát ószövetségi, „szemet szemért, fogat fogért” hit (Kiv 21,24).
Amikor a Parondi fivérek anyjukkal együtt a nyomorúságos alagsori lakásban dideregnek télvíz idején, és hatalmas havazás kezdődik, Rosaria mama irgalmasnak és könyörületesnek nevezi Istent, hiszen a fiai munkához jutnak. Keresztet rajzol a súlyos tüdőgyulladásból felépült Rocco homlokára, megáldja, mielőtt dolgozni indul. Segítségül hívja az összes szenteket. Amikor már jobban megy a soruk, a kicsinosított kis lakásban ott van Szűz Mária és San Rocco (Szent Rókus) szobra is. Rosaria mama bizakodva, mély hittel a hangjában mondja a katonaságból hazalátogató Roccónak: „Kevés még a bútor, de lassacskán majd összeszedjük. De egy biztos: Szent Rocco szobra itt van, és őrködik fölöttünk.”
A családot azonban a XIV. századi, szent életű férfiú sem tudja megmenteni a széthullástól és a tragédiától, hiszen ha valakiben nincs meg a jóra való hajlam – ahogyan ezt Simone esetében láttuk –, akkor a szentek is tehetetlenek.
Rosaria mama a végtelenségig elfogult Simonéval. Bebeszéli magának, hogy a fia tökéletes jellem, s nem hajlandó szembenézni azzal, hogy valójában romlott lélek. Rosaria mamában semmi szeretet és megértés nincs Nadja iránt. Őt teszi felelőssé Simone romlásáért, a fiát pedig fölmenti. A keresztény szeretetről és megbocsátásról megfeledkezve az asszony az ószövetségi átokzsoltárok hangján szidalmazza a lányt: „Te bárcás! Te vitted romlásba, te tetted tönkre! (…) Az Isten verjen meg, te szajha, légy átkozott!” Rosaria mamában akkor sem ébred föl az irgalom Nadja iránt, amikor megtudja, hogy Simone meggyilkolta. Még ekkor is a fiát védi, s szinte boldogan kiált fel: „A féltékenység (…) az vette el az eszét (…) ezért tette (…). Ó, Istenem, megszabadult végre az átkától!” Rosaria mama arcul üti Cirót – aki azt követeli Simonétól, hogy adja fel magát a rendőrségen, s nyíltan kimondja, sajnálja, hogy Simone a testvére –, majd Jézust teszi felelőssé a tragédiáért: „Legyen Jézus Krisztusnak lelkifurdalása, hogy ennyi szenvedést küldött ránk!”
Rosaria mamának a fiai, főleg Simone iránt érzett elvakult szeretetében nincs helye a kritikának. Az asszony hite csak látszólagos. Rocco az, aki szelíden magához ölelve kéri: „Anyám! Nem szabad átkozódnod! (…) Ellenségek lettünk, testvérekből ellenségek (…), minek átkozódni? Hibáztunk, és most fizetnünk kell, anyám!”
Simone beteges hiúságában és túlzott önszeretetében Káinként fordult Rocco ellen. A fiatalabb testvér pontosan érzi, hogy senkitől nem várhatnak vigaszt, Istenhez sem fordulhatnak, hiszen hiányzik belőlük a bűnbánat, annak beismerése, hogy vétkeztek az élet Teremtő által megszabott rendje és a család ősi törvénye ellen. Mintha esetükben a végidők Jézus által megjövendölt eseményei következnének be: „Akkor halálra adja majd a testvér a testvérét (…). A gyermekek szüleik ellen támadnak, és halálra juttatják őket.” (Mt 10,21.)
A filmben végig meghatározó a gonosz jelenléte. Nem csupán Simone alakjában testesül meg, hanem a szőke hajú szorítósegédben is, aki azzal, hogy felhívja a gyenge jellemű Parondi fiú figyelmét bizonyos dolgokra, elősegíti a romlását. Ő az, aki a kiütéses vereséget szenvedett Simonénak elárulja, hogy Rocco és Nadja szerelmesek egymásba, és elmondja neki, hol szoktak találkozni. Később a teljesen lezüllött, már-már szánalomra méltó, alkoholista Simonénak ő fedi föl azt is, hol lakik Nadja. Simone azonnal elindul, hogy lássa a lányt. Ekkor öli meg. A szorítósegéd tehát előidézője lesz Nadja meggyilkolásának. Felerősíti Simone legrosszabb énjét, ő pedig végrehajtja a gonosz sugallatait, eljutva egészen a legsúlyosabb bűnig, a gyilkosságig.
Szörnyű tette elkövetése után Simone három napig bujkál a lakóház vízrendszerében. Ez Jézus halálára és harmadnapi feltámadására emlékeztetheti az olvasót. Ám Simone nem adja fel magát, a rendőrök találnak rá. Így esetében nem beszélhetünk feltámadásról, lelki megtisztulásról. A bűnbánat mindvégig hiányzik belőle, legfeljebb csak zokogásának intenzitásából következtethetünk arra, hogy talán felfogta, mit tett.
Rocco mindvégig a krisztusi szeretet megtestesítője, óvó-védő szerepet tölt be (például amikor egy utcai tömegverekedésből a hóna alá kapva menekíti ki legkisebb öccsét, Lucát). Nem ő tehet arról, hogy Simone csúnyán visszaél a jóságával. Bátyja méltatlanná válik a segítségére, de Roccót nem érheti szemrehányás azért, mert szeretetből megpróbál a végsőkig támasza lenni Simonénak. Az idősebb testvér sorsa azt példázza: ahhoz, hogy egy bűnös lélek jó irányban változzék, neki is hozzá kell tennie a maga részét, különben a romlás lehet az útja, akkor is, ha mindvégig ott van mellette a krisztusi segítség. Ahogyan a végül gyilkossá vált Simone mellett is ott volt Jézus, Rocco alakjában.

Rocco és fivérei. Francia–olasz filmdráma, 180 perc, 1960. Rendező: Luchino Visconti. Forgatókönyvíró: Luchino Visconti, Suso Cecchi
d’Amico. Rocco Parondi: Alain Delon, Simone Parondi: Renato Sal­va­to­ri, Nadia: Annie Girardot, Rosaria Parondi, az anya: Katina Paxinou.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..