Reform és hűség

Szent István ünnepén hazánkban évről évre felidézzük első királyunk életét és művét. Újra és újra átgondoljuk, hogyan vezette be a magyarságot Európa keresztény népeinek családjába. Joggal szokás hangsúlyozni, hogy ő nem csupán politikai célszerűségből, hanem saját keresztény lelkiismerete alapján cselekedett. Népe kultúrájának és az abból fakadó életmódnak a megújítása révén lehetővé tette, hogy a magyarság – eltérően más pusztai népektől, melyek az akkori népvándorlás utolsó szakaszában nyugatra érkeztek – nem tűnt el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében. A kereszténység fűzte össze akkor Európa népeit, ez alapozta meg és segítette fejlődésében a későbbi európai nemzetek saját kultúráját. De mit nevezünk kultúrának? Sokféle választ adtak már erre a kérdésre. Összefoglalóan azt mondhatnánk, hogy a kultúra az az elem, ami egy emberi társadalom életét szerves egységként megalapozza. Középpontjában egy világnézet, többnyire egy vallás áll. Az emberi társadalomnak ugyanis meg kell találnia a helyét a világmindenségben, sőt akár azon túl egy nagyobb összefüggésben is. És az erre vonatkozó meggyőződés rendezi az időt és a teret. Meghatározza az ünnepeket, melyek keretében nemcsak az emberi élet egy-egy mélységéről vagy gondjáról emlékezünk meg, mint némelyik fesztiválon, hanem a nagyobb összefüggések bemutatásával értelmet adó szerepet töltenek be. A kultúra szervezi egységgé az építészetet, a városok és falvak képét, a templommal, a főtérrel vagy a főutcával. Ez határozza meg a szokásokat, a konyhát, a szórakozást, a művészetet, a zenét vagy az irodalmat. A sok évszázados városok és falvak ezt a régi közös kultúrát tükrözik: nem kis mértékben ezek teszik Európát mindmáig vonzóvá a turisták számára. Ha ma körülnézünk, egy másik kultúra csalhatatlan jeleit látjuk, melynek középpontjában a fogyasztás áll. A nagy bevásárlóközpontok például, ahol nemcsak vásárolni lehet, hanem el lehet tölteni az egész napot is. Sok város képét és sok ember programját ezek határozzák meg. De adnak ezek értelmet az életnek? És ha igen, milyen értelmet? De a régi városi struktúrák összefüggésében még ezek is érdekes együttest alkotnak…
Mit adhat a kereszténység, mit adhat Egyházunk a mai Európának? Az élet értelmét, az eszményeket, a reményt, a meggyőződést, hogy az életünk nem csupán a véletlen játéka, hanem egy értelmes és szeretetteljes isteni terv része, amely az egyes ember számára is személyes örök életet ígér. Ezek az eszmények nem elvontak és élet­idegenek. Jézus Krisztus a maga életében nyilatkoztatta ki őket számunkra.
Tanításával, példabeszédeivel, de törvényhozói stílusban kifejezett mondásaival, egész életével, halálával és feltámadásával tanított minket. Azt a kegyelmet ajándékozta nekünk, hogy követői, barátai lehetünk. Ránk hagyta szavát – a Szentírásban – és a szentségeket az Egyház közösségében.
De hogyan tudja az Egyház ezt a kincset továbbadni a világnak? Ez az örök kérdés a II. világháború óta különösen időszerű. A nyugati világban újra és újra az Egyház reformjának kérdését vetették fel. Keresték és keresik a nyelvet, hogy üzenetünket, az örömhírt, Krisztus evangéliumát érthető és életközeli módon kínálhassuk fel kortársainknak. Keresték és keresik a struktúrák és intézmények megújítását is, mégpedig nem egyszerű engedékenységből, vagy azért, hogy minden­áron alkalmazkodjunk a környezetünkhöz, hanem őszinte odaadásból, hogy Krisztustól kapott küldetésünket igazán teljesíthessük. Különösen a nyugati világ Egyházában az volt a jellemző kérdés, hogy melyek a reform helyes útjai, hol a különbség az igazi és a hamis reform között. Ezeket a kérdéseket már a II. vatikáni zsinaton gyakran feltették. És olyan megoldásokat találtak, melyek a zsinat óta valósággá váltak, amelyek a hitet erősítik abban, hogy az Egyházat a Szentlélek vezeti a történelem útján.
A kommunista – ma nagyrészt már posztkommunista – világban az Egyház legtöbb intézményes szervezeti formáját külső erők, diktatórikus rendszerek zúzták szét. Ezért a belső szerkezeti és kulturális reformok szükségességét a hívő emberek közvetlenül nem érezték, és nem is igen volt lehetőségük, hogy új szervezeti formák építésén fáradozzanak. A központi érték a hűség volt, a hit üzenetének megtartása és tovább­adása. Ez tűnik ki abból az igen gazdag irodalomból is, mely az utóbbi évtizedekben a sok hitvalló és vértanú életéről megjelent. De még azok is, akik hitükről nem tanúskodtak hősiesen, a hűség mércéjét állították maguk elé (például a hűséget a keresztény igazsághoz, vagy a ­Katolikus Egyházhoz, a pápához). Egy üldözött egyház számára a legfontosabb, hogy üzenetének megtartásáról gondoskodjék. Európa keleti részében máig központi eszmény a hűség, sok keresztény számára ez tűnik az erények foglalatának. Ez természetesen érvényes más országokra is, ahol a keresztények politikai vagy társadalmi ellenszélben őrzik meg a hitükhöz való hűséget. „Mindenki gyűlölni fog benneteket az én nevemért, aki azonban mindvégig kitart, az megmenekül” – így olvassuk több helyen is az Újszövetségben (Mt 10,22; 24,23; Mk 13,13; Jel 2,26). A hívők hűségének és Isten hűségének a nehéz években átélt nagy élménye azonban nem tűnhet el az idősebb nemzedékekkel együtt. Sőt, visszaemlékezünk Mózes ötödik könyvének szavaira: „Magatok éltétek át, nem fiaitok; ők nem tapasztalták meg és nem élték át – okulásul – az Úrnak, a ti Isteneteknek nagyságát, kezének erejét és kinyújtott karját… Véssétek szívetekbe, lelketekbe szavamat… Tanítsátok meg rájuk gyermekeiteket, beszéljétek el azokat” (MTörv 11, 2.18–19). De hogyan tudja egy szerzetesnővér, aki egy betiltott rend tagjaként negyven évig civil munkahelyen dolgozott, és hűséges maradt hitéhez és fogadalmaihoz, eszményeit, hivatását úgy bemutatni, hogy a mai fiatal lányok is megszólítva érezzék magukat? A személyes tanúságtételnek ereje van. A 100. születésnapja után nemrégiben elhunyt Olofsson Placid bencés atya hazánkban híres személyiség, szinte sztár lett, mert a Gulágon, különböző munkatáborokban töltött hosszú éveit annyi szeretettel és benső örömmel tudta elmesélni. És mégis nehézségbe ütközünk, amikor hitünk nagy élményeit tovább akarjuk adni. Szent II. János Pál pápa hangsúlyozta, hogy az Egyháznak mindkét tüdejével kell lélegeznie. A reformok, hogy jobban teljesíthessük a missziós küldetést, melyet az Egyház Krisztustól kapott, és a hűség az ő személyéhez, igazságához és szeretetéhez arra hivatottak, hogy kölcsönösen segítsék egymást. Így tudja az Egyház feladatát ma is – a Szentlélek közreműködésével – teljesíteni. Így válhat valósággá az eszmény napjainkban is, akár csak Szent István korában: reformok hűségben, hűség a reformokban, sőt hűség a reformok által.