Szerencsés csillagállás, beérett tervek-célok, véletlen…? Tény, hogy az ókori Rómával, ezen belül Pannoniával foglalkozó hazai régészet és a vonatkozó történettudomány reneszánszát éljük. Egyre-másra kerülnek elő Budapest területén, az egykori limes mentén, valamint a Dunántúl „zöld mezői” alól az ókor emlékei, településmaradványai. Szépen gyarapodnak a fővárosi és a vidéki múzeumok római kori gyűjteményei. És vezető nyári hír, hogy sikerült visszaszerezni a legendás Seuso-kincs ismert részének hiányzó darabjait. Mráv Zsolt régésszel, a Magyar Nemzeti Múzeum szakmuzeológusával a legjelentősebb eredményekről beszélgettünk, kezdve a különleges, tárgygazdag óbudai kocsisír feltárásával…
– A Budapesti Történeti Múzeum Aquincumi Múzeuma a Budapest Gyógyfürdői és Hévizei Zrt. megbízásából kezdte el a kutatást a Csillaghegyi Strandfürdő területén, amelynek eredményeként előkerült ez a különleges kocsisír. Az ásatás vezetője, Vass Lóránt és az Aquincumi Múzeum kérte fel a Nemzeti Múzeumot, hogy közösen végezzük el ezt a munkát. A mindvégig zökkenőmentes együttműködés pedig csodás eredményeket hozott. A két intézmény restaurátorai nagy gonddal emelték ki a föld mélyéből a tárgyakat, és jelenleg is ők dolgoznak azon, hogy az előkerült leletek újjászülessenek.
Tudtak arról, hogy érdemes ott keresgélni, vagy a strand felújítását, bővítését megelőző kötelező régészeti vizsgálat zajlott?
– Bár a strandfürdő területe régészeti szempontból fehér foltnak számított, közvetlen környezetében ismert őskori, honfoglalás- és Árpád-kori lelőhelyek találhatók; körülbelül ötszáz méterre pedig egy római villagazdaság épületei álltak. Ezért bármire lehetett számítani, a kocsisír mégis nagy meglepetés volt.
A Budapest területén végzett feltárások során eddig mindössze egyetlen hasonló típusú temetkezés került napvilágra…
– Itt igen, de Északkelet-Pannoniából, főleg Budapest környékéről több mint harminc hasonló temetkezést ismerünk. Ez nem a rómaiak, hanem a római uralom alatt élő helyi, kelta eredetű, önmagát egyfajta provinciális római elitnek mutató réteg temetkezési szokása volt. Tagjai sok szempontból nyitottak voltak a római kultúrára. Pannonia elfoglalásakor egy Rómával kiegyező, ahhoz barátságosan viszonyuló törzsi elitről beszélhetünk, amely idővel sok mindent átvett a „rómaiságból”: például latin feliratokat állítottak, és a háztartásukban római eszközöket használtak. A Római Birodalom fennmaradásának egyik titka, hogy jó viszonyra törekedett az együttműködésre hajlandó, gazdag és befolyásos helyi elitekkel, ugyanis ezeken keresztül tudta a legkönnyebben érvényesíteni a hatalmát. Elérhetővé tette számukra a római polgárjogot és a mediterrán életvitel kényelmét, például a fürdőbe járást, valamint az ahhoz kapcsolódó sportolás örömeit. Az előkelő őslakos családok gyorsan átvették a hódítók szokásait, és a római uralom támogatóivá váltak. Amikor viszont a halállal szembesültek, és az élet-halál nagy kérdéseire kellett választ adniuk, újra ősi hagyományaikhoz fordultak.
Itt az utazókocsival együtt a fogatos lovakat is elföldelték…
– A rómaiaktól idegenek voltak az ilyen temetkezési szokások. Számukra az elhunyt nevének, emlékének megőrzése volt fontos, ezért – akik tehették – olyan díszes síremlékeket emeltek, amelyeken nemcsak ábrázolták az elhunytakat, hanem felvésték nevüket, foglalkozásukat és tetteiket. A kelta elitet inkább az érdekelte, hogy mit helyeznek a sírba, milyen tárgyakat visznek magukkal a túlvilágra. Julius Caesar felfigyelt a gall háború idején látott helyi temetkezési szokásokra, és kuriózumként írta le, hogy milyen értékeket hordtak az elhunytak máglyáira. Ez a szokás a császárkorban is fennmaradt, ahogy arról egy gall előkelő latinul írt végrendelete tanúskodik. Ugyanez a háttere az eraviszkusz törzs elitje által ápolt kocsis temetkezés rítusának.
A feltárás során mi minden került elő, és milyen új információkhoz jutottak?
– A temetkezés egyik érdekessége, hogy a kocsitól alig egy méterre előkerült egy – korábban kifosztott – gyermeksír is, amelynek tájolása megegyezett a kocsisíréval; vagyis bizonyosan volt kapcsolat a két temetkezés között. A pannoniai kocsisíroknál ritka, hogy megvan az ahhoz tartozó elhunyt is. Az esetek többségében ugyanis nem kerülnek elő emberi maradványok, így nem tudjuk „konkrét halotthoz” kötni az adott temetkezést. A másik érdekesség, ahogy a kocsit elhelyezték a nagy alapterületű, mélyre ásott gödörben; a temetési szertartás során ugyanis úgy borították bele a kocsit, hogy az átfordult, és kerekekkel felfelé érkezett a gödör aljára. Régészeti szempontból ez nagy szerencse, ugyanis a felszíni bolygatások következményeként csak az alváz jól rekonstruálható szerkezeti elemei sérültek. Lent viszont a kocsiszekrény részei, a bronz díszek és vasalások az eredeti helyükön, sértetlenül megőrződtek. Ez lehetővé teszi, hogy a kocsit a későbbiekben teljes egészében rekonstruáljuk. A harmadik izgalmas felfedezés, hogy előkerült a kocsiszekrény könnyűszerkezetű teteje is, karnisrudakkal, függönykarikákkal. Ez az első alkalom, hogy egy ilyen – valószínűleg napsütéstől óvó – függönyös védőtetőt feltárhattunk…
És mit árulnak el a kocsi szobordíszei?
– Ez volt a negyedik meglepetés: a kocsi rendkívül gazdag díszítettsége, amellyel a Pannoniában előkerült kocsik viszonylatában dobogós helyre, az első háromba került. Elsősorban azért, mert még az egyszerű funkcionális vas alkatrészeit is változatos geometrikus és növényi motívumokból álló sárgaréz berakással díszítették. E rézberakásos vaslemezeket pedig figurális bronzdíszítményekkel kombinálták. Tizennégy szobor került elő. Ebből négy rúdvég, amely griffet és tengeri kígyókat ábrázol. Ezekre a bronzfejekre kötötték fel a kocsiszekrényt, a korabeli újító módszer szerint ezzel a lengéscsillapítást is biztosítva. A jármű hátulját ékítő figurák Dionüszoszt, azaz a rómaiak Bacchusát és vidám társait jelenítették meg. A kompozíció közepén az istenség áll, ahogy egyik kezével bort önt az általa megszelídített tigriseknek, a másik kezében szőlőfürtöt tart. Körülötte pedig ott vannak kíséretének elmaradhatatlan alakjai: gyermekkori játszótársa, Pán; az istenség hatalmának-akaratának önmagukat átadó bacchánsnők, szatüroszok. Tiszta bacchikus mitológiai képprogram tükröződik e kocsidíszekből, amely igazodott az Északkelet-Pannoniában élt őslakos eraviszkusz törzs túlvilágképéhez. A sírokból eddig előkerült kocsiknál, ahol előfordult figurális szobordíszítés, mindig Bacchust és körét idézték meg. Nem véletlenül. Bacchus olyan boldog, aranykort idéző túlvilági életet kínált követőinek, amely nagyon hasonlított a kelták egyik túlvilág-elképzelésére.
Itt van egy másik rendkívüli ügy is. 2014-ben került haza a Seuso-kincs hét darabja. Beszélgetésünk előtt nem sokkal, július 12-én, a Parlamentben jelentette be Orbán Viktor miniszterelnök, hogy sikerült visszaszerezni a felbecsülhetetlen értékű, jelenleg tizennégy ismert ezüsttárgyból álló együttes másik felét is. A műkincsek most augusztus végéig az Országházban láthatók; a „Seuso-ezüstök” végleges őrző- és bemutatóhelye azonban később anyaintézménye, a Nemzeti Múzeum lesz. Az elmúlt hetekben, hónapokban sok szó esett a kincsről. Ön hol helyezné el a művészet- és kultúrtörténet „világtérképén”?
– Hazánk ezzel olyan régészeti leletegyüttessel gazdagodott, amelynek nagyon nagy a hazai és nemzetközi ismertsége. Sajtószempontból is. A rendkívüli „anyagi” és művészi értékén túl köszönhető ez kalandos múltjának, megtalálása utáni – krimikbe, kémtörténetekbe illő — sorsának, az országból való kicsempészésének, világjárásának, de annak is, hogy az elmúlt harminc évben gyakorlatilag el volt zárva a kutatók és a nyilvánosság elől. A fennmaradt késő római ezüst kincsleletek sorában világviszonylatban a Seuso-kincs a legjelentősebb. Ahogy említettem, nemcsak súly és méret, hanem művészi kvalitás tekintetében is kiemelkedő, hiszen edényei saját műfajukban koruk művészetének csúcsdarabjai voltak.
Milyen fő motívumok, témák szerepelnek az edényeken?
– Elsősorban egy ünnepi lakomakészlet darabjairól van szó, ezért az edények képi világában olyan profán témák és görög mitológiai történetek vonulnak fel, amelyek a lakoma során nemcsak elősegítették a társalgást, hanem lehetőséget adtak tulajdonosuk számára, hogy általuk kifejezze műveltségét és személyiségét is. Többségükön visszatérő téma a vadászat mint a férfias helytállás bizonyításának alkalma. Ez nemcsak a Seuso-tál peremén és medalionján tűnik fel, hanem többek között a Meleagrosz-tálon, a Hippolütosz-készleten (mindkettő névadója a görög mitológia egy-egy híres vadásza) és a sokszögletű állathecces kancsón is. De az érzéki szerelem, a nagybirtok és a természet által kínált bőség, valamint az arisztokrata kapcsolattartás és a társadalmi élet fontos eleme, a lakoma is szerepet kapott az edények díszítőrepertoárjában. Az illatszeres dobozon pedig találkozhatunk a szépséges úrasszonnyal, aki szolgálónői és pazar fürdőkészlete segítségével napi tisztálkodását, szépítkezését végzi.
Uralkodói ajándék lehetett?
– Nem tudjuk, hogy császártól való-e. A korban természetesen a császár volt a legbőkezűbb ajándékozó, aki nemcsak adta, hanem el is várta az ajándékokat. A késő császárkori elit körében is magas színvonalon állt a családi-baráti ajándékozás kultúrája, amely – erősítve az elit összetartozását – fontos társadalmi szerepet töltött be. A kor forrásai hangsúllyal említik az alkalmakat: újévi ünnepségek, fontos családi események (például a gyermekszületés, az eljegyzés és a házasságkötés), valamint a hivatali előrelépés… Seusóról nem tudjuk, ki volt. Történeti forrásokban nem jelenik meg a neve, valószínűleg nem tartozott a Római Birodalom vezető elitjéhez. Ettől még elképzelhető, hogy a hivatali apparátus tagjaként vagy éppen katonatisztként részt vett a birodalom irányításában.
A Seuso-kincs, azon túl, hogy elképesztő érték, ritkaságnak is számít. Hasonló volumenű és jelentőségű leletegyüttes nem, pontosabban alig maradt fenn a késő római korból. Vajon miért?
– A nemesfém, az ezüst és az arany minden korban keresett nyersanyag volt. A Római Birodalom utolsó, hanyatló időszakában sok támadás érte nemcsak a határvidékeket, hanem a központot, a mai Itália területét is. Számos értékes tárgyat ezért tulajdonosaik elrejtettek, s ezek egy része ma is lappang. Másik részüket eltulajdonították és beolvasztották. A zsákmányolt ezüstök (sokszor feldarabolva) ezért nem is egykori római vidékekről, hanem a barbarikumból kerültek elő. Lehetnek ezek között diplomáciai ajándékok is, amelyeket egyes barbár fejedelmek kaptak a Római Birodalomtól.
A tizennégy ezüsttárgyon és az azokat őrző rézüstön túl említést érdemel a quadripus is, amelyet később a Seuso-kincs mellett állítanak ki…
– A Polgárdi melletti Kőszárhegyen, az 1970-es évek közepén előkerült Seuso-kincs „származási helyén” találták meg az említett díszes, összecsukható edénytartó állvány darabjait, amely ma is egyedülállónak számít a késő római ezüstök között. Százszázalékosan még nem bizonyított, hogy az együttes része volt, de számos érv – úgymint az állvány értéke, kora, díszítése és nem utolsósorban lelőhelye – amellett szól, hogy egykor valóban összetartoztak.
Mivel folytatódik a kutatómunka, és hogyan készül a Nemzeti Múzeum a leletegyüttes fogadására?
– A kutatási programon belül a Nemzeti Múzeum elsősorban a kinccsel összefüggő régészeti feladatokat végzi. Egyrészt dolgozunk a Kőszárhegyen, másrészt van néhány további kutatási helyszínünk is. Ezek egyike a Sárvíz, a Sárrét és a Balaton közötti területre terjed ki, amelynek késő római kori településtörténetét próbáljuk feltárni. Elképzelhető, hogy itt húzódott Seuso birtoka, így talán többet megtudhatunk róla is. Másik helyszínünk a pompás üvegmozaikokkal és falfestményekkel díszített, hatalmas nagyharsányi villa, amely bizonyítja, hogy Pannoniában is jelen volt a birodalom irányításában szerepet játszó, gazdag nagybirtokos réteg. A villa régészeti kutatásával szeretnénk mindjobban megismerni az itteni arisztokratikus életvitelt és háztartást, illetve segítségével talán értelmezhető lesz a vitatott rendeltetésű szabadbattyáni épület is. A Seuso-kincs hét darabja csak nemrég érkezett haza, úgyhogy jelenleg a kutatási program és a leendő kiállítás újragondolásának időszakát éljük. Vagyis ez egy teljesen új helyzet, amelyhez új tervek kellenek.
