Récék a vízen

Eleinte semmit sem láttam, csak egy dolmányos varjú károgott valahol, később harkály kezdett kopogni, majd széncinegék kis csapata vonult végig a kopasz ágak között. Fürgén keresgéltek, rászálltak a hatalmas nyárfák törzsére, végigkutatták a kéreg repedéseit, aztán egymást követve továbbrepültek. Amikor már az utolsó is eltűnt, észrevettem, hogy egy rövidkarmú fakúsz is volt velük. Az egyik vaskos törzsön mászott kis szökkenésekkel felfelé, ő is megvizsgált minden repedést, és vékony, hajlott csőrével néha kiemelt valamit. Amikor már a koronába ért, hirtelen leejtette magát, és vagy tíz méterrel távolabb, egy fűzfa törzsén újra felfelé indult. A kóbor cinegecsapatokhoz gyakran társulnak más madarak, például fakúszok, néha kis fakopáncs, de azt is láttam már néhányszor, hogy a cinegék közé őszapók vegyültek.

 

Rég nem volt ilyen alacsony a Duna, a csúcsnál mélyen besétálhattam oda, ahol már víznek kellett volna lennie. Ahol a kis ág kezdődik, egy csapat tőkés réce úszkált és pihent a parton, távolabb, a híd irányában néhány barátrécét és egy kis vöcsköt láttam. A récék időnként alábuktak, kagylók után kutathattak a fenék iszapjában. A kavicsos parton több vándorkagylóhéjat találtam, a Dunán tartózkodó bukórécék télen elsősorban ezekkel táplálkoznak. A vándorkagyló eredetileg a Kaszpi-tóba és a Fekete-tengerbe ömlő folyókban honos, de az 1800-as évek első felében a hajózási útvonalak mentén Európa számos országába eljutott. Mindenütt megtapadhat, műtárgyak, hajók, csónakok oldalán. A Dunában és a Balatonban egyaránt gyakori.

Még nézegettem kicsit a kacsákat, aztán elindultam visszafelé, ezúttal a főág mentén. A folyó közepén három kerceréce, két tojó és egy gácsér úszott, az utóbbi csőre mögött a nagy fehér folt szinte világított. Ezek is folyton alábuktak, hármukat egyszerre csak elvétve láttam. Ketten voltak éppen fent, az egyik tojó és a gácsér, amikor egy szürke gém repült feléjük alacsonyan a víz felett. Bár tőle nem kellene félniük, mindketten egy pillanat alatt eltűntek a víz alatt. Közben feljött a harmadik, de alig látta meg a gémet, nyomban újra alábukott. A fák között zöld küllő repült, „klü-klu-klü-klü” kiáltása messzire szállt. A víz felett sirályok repültek, a parti kövek között néhány szárcsa úszkált. Két dolmányos varjú sétált a füvön, de amikor egy kutya rohant feléjük, felrepültek, és egy alacsony ágra ültek. Megvárták, amíg a kutya gazdája után szalad, és újra a fűbe ereszkedtek. A szigetnek ezen az oldalán az út mellett juharfák állnak. Ha télen járok erre, szinte mindig látok néhány süvöltőt, amint a szárnyas termést bontogatják. Most csak ketten voltak: egy szép, piros mellű hím és egy szürke ruhás tojó. Békésen táplálkoztak, a termések szárnyai kerengve hullottak a földre. Delet harangoztak valahol, amikor a vashídra léptem. A jégmadár ezúttal sem volt ott, a lehajló fűzfaágak alatt két tőkés réce úszkált. A magasban libák repültek, gágogó V betűjük dél felé, a Velencei-tó irányába tartott.

Fotó: Bécsy László