Rácsok mögött szabadon

A kötet ötvennyolc éves szerzője több mint harminc évet töltött börtönben, rablások és tolvajlások miatt. Isten végtelen kegyelmének tulajdonítja, hogy nem ölt embert, és ma már démonaitól megszabadulva egy tahitótfalui baptista gyü­lekezetben hirdeti az Igét, harmonikus házasságban él feleségével, közösen nevelik hét hónapos kisfiukat.
Boros Lajos könyve olyan, mint egy nyilvános gyónás, bűnbánati vallomás. Vallásos, katolikus családba született, de szülei még gyerekkorában elváltak. Édesanyja a válás után férjhez ment, azóta is ebben a házasságban él. A tragédia nem kerülte el a családot, Boros Lajos nővére tizenhat éves korában öngyilkos lett. Az akkor tizenkét éves fiú környezetében nem voltak megtérők, Isten lelke nem hatotta át a család és a baráti, ismerősi kör mindennapjait. Ám a szerzőtől távol áll, hogy bárkit is hibáztasson azért, mert kisiklott az élete. Édesanyja különleges szeretettel vette körül, mindent megkapott tőle, amire csak vágyott, a legdivatosabb ruhákat, a külföldről beszerzett farmert, ami egyfajta státuszszimbólumnak számított akkoriban. A kamasz Boros Lajos a csibészekhez vonzódott, könnyű életre vágyott: kevés munka és tanulás, csak a szórakozás, rengeteg pénz, szép lányok, az édesnek hazudott élet igézete. Még nem volt húszéves, de már csaknem két évet töltött a tököli javítóintézetben, és innentől kezdve nem volt megállás, rövidültek a szabadlábon töltött időszakok, s a börtönévek száma egyre nőtt.
Szent Pál írta a római levélben: „Ahol eluralkodott a bűn, ott túláradt a kegyelem” (5,1; 20). Ez történt Boros Lajossal hetedik büntetésének ideje alatt. 1993-ban a bíróság fegyveres rablásért halmazati büntetésként több mint húsz évre ítélte, amit le is töltött. Lelki szabadulásához egymással összefüggő események láncolatán át vezetett az út, s ezek mögött könnyen felismerhetjük a gondviselés kezét. A bűnözést életformaként űző fia mellett kitartó édesanya a szemetesben talált egy Károlyi-bibliát, és elküldte neki a szegedi börtönbe. Tudjuk, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, így előfordulhat, hogy az, aki tagadja a Teremtő létezését, elősegítheti egy másik bűnös lélek megvilágosodását. A két évtizedes börtönbüntetésének letöltését éppen csak megkezdő Boros Lajos akkoriban csupán az ufókat kereste a Bibliában. Tudjuk, hogy a Szentírásban az Úr gyakran szól álomban választott embereihez. Egyik éjszaka Boros Lajosnak szörnyű álma volt: mindenféle förtelem jött ki a szájából, végül pedig egy újszülött gyermek. Fölébredve azonban olyan boldogság töltötte el, amilyet azelőtt soha nem érzett. Visszagondolva egyértelmű számára: „Isten már akkor megmutatta nekem – csak még nem értettem –, hogy amíg a bennem lévő utálatosságok, bűnök ki nem jönnek, s meg nem szabadulok tőlük, addig nem születik meg bennem az új ember. Addig nem születek újjá. Ez már Isten szeretete és kegyelme volt.” A borzalmas álom után Gödről rabok érkeztek a szegedi börtönbe, köztük egy R. János nevű elítélt, aki két napig dolgozott az ottani varrodában, és tanúbizonyságot tett Boros Lajosnak Istenről. Ez fordulópontot jelentett az életében, és rá egy hónapra, 1994 karácsonyán, a Megváltó, a szeretet-Isten Jézus Krisztus születésekor megtért. Eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek… Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket” (Mt 9,13). „Áldom az Úr Jézus Krisztust, aki nem kívülről nézte nyomorult, halott állapotomat, hanem utánam jött, alászállt, megkeresett és megmentett” – írja a lélekben teljesen újjászületett Boros Lajos, aki ma már Szent Pállal elmondhatja: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). Egyúttal figyelmeztet: bár a bizonyságtétele, a hitben járása részeként többször is beszél látásról, álomról, rendkívül fontosnak tartja, hogy senki ne tulajdonítson ennek olyan jelentőséget, mintha elengedhetetlenül meg kellene jelennie a hívő ember életében. „Nem ez a lényeg, hanem az Isten igéjének való engedelmesség.”
Megtérését követően Boros Lajos már a börtönben, egészen 2015. májusi szabadulásáig, tehát több mint húsz esztendőn át tanúságot tett hitéről, hirdette az evangéliumot, több bűnös lelket is elvezetett Istenhez. Tisztában van azzal, hogy Isten számtalanszor lemondhatott volna róla: „Istentelen, alkoholista, parázna életet éltem… Feltehetem a kérdést, miért tette ezt velem Isten? Miért tértem meg? Miért élek Istenről bizonyságot tevő emberként a világban? A válasz egyedül az, hogy szeret az Isten. Semmi más oka nincs. Szeret engem is, téged is. Szereti az egész világot.”
A ma már folyamatosan Isten irgalmas szeretetét hirdető Boros Lajos életútja igazolja Jézus Nikodémushoz intézett szavainak igazságát: „A Lélek ott fúj, ahol akar” (Jn 3,9). A baptista igehirdető vallja: „Ha Isten meg tudott menteni egy olyan nyomorult, mélyre süllyedt életet, amilyen az enyém volt, és abban a békétlen börtön-világban adta – és adja a falakon kívül is – az ő békességét, akkor nincs olyan élet, amit ne tudna megszabadítani.” Boros Lajos visszaemlékezése reménységgel tölthet el mindenkit, hogy nincs a bűnnek olyan mélysége, ahonnan Krisztus az ő végtelen és ingyenes kegyelméből ki ne emelhetne bennünket, ha szakítunk a lelkünket romboló, rossz beidegződéseinkkel, beengedjük őt az életünkbe, és igent mondunk hívó szavára. Ennek pedig számtalan formája van, csak nyitott szemmel és nyitott lélekkel kell figyelnünk rá.

(Boros Lajos: Rácsok mögött szabadon, Harmat Kiadó, 2017)