Fotó: Lambert Attila
A hálaadó szentmisében Barsi Balázs ferences szerzetes mondja nagy hatású homíliáját. Huszonöt évvel ezelőtt, 1991-ben együtt szentelték pappá az esztergomi szeminárium kurzustársait. Akkor is különlegesnek számított, ma még inkább ritkaságszámba megy, hogy egyszerre tízen járuljanak az egyházi rend szentségéhez: Ailer Gáspár dunabogdányi plébános, Ábrahám Béla szalézi tartományfőnök, Berta Tibor, a tábori püspökség helynöke, Földi István badacsonytomaji plébános, Hernádi László nagykőrösi plébános, Horváth Zoltán terézvárosi plébános, Juhász Gábor vizafogói plébános, Somos László kaposfői plébános, Szécsi Ferenc balatonfűzfői plébános (ezen alkalommal a házigazda) és Tóth Kálmán, a budapesti Szent Rita-egyházközség plébánosa. Az alábbiakban közülük vallanak néhányan az eltelt negyedszázadról, s jövőbeni terveikről.
*
Földi István atya a köszönet szavaival kezdi: „Hálát adok Istennek azért a családi háttérért, amely elősegítette hivatásom alakulását. Néhai édesapám mély hitéért, édesanyám imáiért. Hálát adok lelkiatyáimért, akik sok szeretettel formálták belső világomat, vallási életemet. A találkozásokért Szent II. János Pál pápával, Boldog Kalkuttai Teréz anyával, a taizéi Roger testvérrel, Chiara Lubich-kal…”
Földi atya az elmúlt huszonöt évre visszatekintve úgy érzi, Isten mindig megadta neki mindazt, amire szüksége volt papi hivatása során. „Azt azonban sosem adta meg, amire nem volt szükségem, akkor sem, ha kértem. Ezzel megtanított arra, hogy teljesen ráhagyatkozzam az ő szeretetére és gondviselésére.”
A mai keresztény és társadalmi valósággal kapcsolatban az atya világosan, egyértelműen fogalmaz: „Isten maga a szeretet, és aki szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. Ezt kellene ismét tudatosítani a társadalomban, főleg a felnövekvő ifjúságban; higgyék el, hogy Isten szereti őket!
Fontos lenne félretenni a mindennapok irigykedéseit, egymás kritizálását, ugyanakkor észrevenni mindenkiben – a paptestvérben, a püspökben, a szomszédban, a munkatársban – a jót, s azt hangsúlyozva erősíteni őket.”
Félúton – ha az ezüstmise idejét annak nevezhetjük – az atya így tekint a jövőbe: „A célokat mindig az Úr mutatja meg. Ezután is szeretném őrá bízni magamat, a hivatásomat. Hiszem, hogy ahogyan eddigi életemben, úgy ezután is megláthatom az ő arcát a gyermekekben, a kereső fiatalokban, a családokban, és a szenvedő Jézus arcát a magukra hagyott öregekben, a betegekben és a szenvedőkben.”
Juhász Gábor atyával a Bódi Mária Magdolna emlékére rendezett tavalyi kerékpáros zarándoklat emléke fűz össze. „Amikor pappá szenteltek, azt gondoltam, az addig megszerzett tudás alapvetésnek nem rossz. Mintegy négy évvel később jutottam el arra a felismerésre, hogy a korábbi alapokra alig lehet építeni, de akkor még nem láttam világosan, miért nem. További nyolc esztendő kellett ahhoz, hogy ráleljek a keresett alapokra, és ezzel együtt megtudjam, mi okozott gondot addigi tanulmányaimban. Felismertem Aquinói Szent Tamás és a neotomisták szintézisét, és megismertem az »új teológiának«, a neomodernizmusnak szofisztikált és lopakodó hazugságát.”
Gábor atya hálával gondol a számára példaadó idősebb paptestvérekre és a velük folytatott beszélgetésekre. Herpy György, Parádi Gyula, Szeifert Ferenc atyát említi. „Megköszönöm Istennek Szent II. János Pál pápát és az írásait, mindenekelőtt A test teológiája című művét. Számos olvasmány segítette gondolkodásomat, de egyik sem jelentett olyan mély kihívást és szolgált olyan tanulsággal, mint ez.”
Szécsi Ferenc atya hosszú évek óta ápolja a plébániájához tartozó Litér vértanúságot szenvedett munkás lánya, Bódi Mária Magdolna emlékét. Reméli, mihamarabb a boldogok körében tisztelhetjük őt. Papi hivatásáról a következőket mondja: „A meghívást Istentől kapjuk – a kérdés az: hogyan szeretné az Úr Jézus, hogy a szőlőjében szolgáljunk? Ez mindenki esetében más és más. Én is ismerek olyan atyákat, akiknek lelkületük és abból fakadó tetteik közel állnak hozzám. Ezek formálják meg bennem a hogyant.”
Soha nem kérte főpásztorát, hová helyezze, „ahol vagyok, erőmhöz képest ott szolgálom Isten ügyét”. Tizennyolc éve Balatonfűzfő, Litér, Papkeszi, Vilonya és Királyszentistván lelkipásztora. „Igyekszem elhinteni az evangélium magját a sokszor eléggé köves talajba. A szocializmus évtizedei ugyan sokak lelkét kilúgozták, az emberek mégis vágynak a szeretetre. Bódi Magdinak sem volt könnyű tanúságot tennie keresztény hitéről a Nitrokémia munkásai között – most én követhetem a példáját.”
A mostani idők nagy változásokat hozhatnak, vallja Ferenc atya, s így folytatja: „Fontos, hogy anyaszentegyházunk megtalálja azokat a módokat, ahogyan az evangélium által egyre több ember életét tudja élhetőbbé és örömtelibbé tenni. Ebben szeretnék én is részt vállalni.”
Tóth Kálmán atya visszatekintve az elmúlt huszonöt évre ismét csak rácsodálkozik Isten kegyelmére. „Ezért is választottam ezüstmisés jelmondatomnak Szent Pál apostol korinthusiakhoz írt első levelének mondatát: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok… (1Kor 15,10). Hiszen saját életemben és a rám bízottak életében is látom, tapasztalom Isten formáló, alakító erejét.” Kálmán atyát vasesztergályosból formálta pappá.
Érdekes korban élünk, mondja. „Papsága kezdetén a hagyományos vallásosság volt a jellemző. „Megyünk misére, mert megszoktuk, mit is csinálnánk vasárnap délelőtt. Most azok járnak templomba, akiket nem a megszokás, a hagyomány hoz el, hanem tudatosabban próbálják megélni, fejleszteni Istenhez fűződő kapcsolatukat. Talán ez az oka, hogy néha kevesebben vagyunk a miséken. Nehéz korban élünk, a hagyományos értékek megkérdőjeleződtek, sokkal több időt és energiát kíván az emberektől a mindennapi élet fenntartása. Ezzel együtt korunk embere szeret panaszkodni, elégedetlenkedni, pedig, ha visszatekintek az elmúlt időkre, és nézem a napjainkat, azt látom, hogy sok lehetőség nyílik a számunkra. Amiért keresztény elődeink küzdöttek az elmúlt évtizedekben, az most szabadon áll előttünk, csakhogy nemigen élünk vele. Ha majd elérkezünk a mennyországba, egy-két dorgáló szót bizonyára mondanak nekünk a XX. század vértanúi.”
Somos László atyával legutóbb a cigányok lakta Alsószentmártonban találkoztam, ahová Szent Márton ünnepén elvitte cigány népét Lankó József plébános meghívására. László atya pattogó pontossággal fogalmazza meg hivatását, küldetését: „Elmegyek a cigánytelepre, hogy Jézussal találkozzam.”
Soha nem tervezte, hogy cigányokkal foglalkozik majd, mondja. Amikor huszonkét évvel ezelőtt Kaposfőre került, hamarosan bejelentették egy cigány gyerek keresztelőjét. A család azonban nem volt ott a megbeszélt időpontban. Somos László erre fölkereste őket, „és megdöbbenve láttam, milyen körülmények között élnek ők és más cigányok: hatalmas szegénységben, vesszőből font, sárral tapasztott kunyhókban. Nekik is a plébánosuk vagyok, villant belém, hozzájuk is szól a küldetésem.” Ettől kezdve eljárt hozzájuk az esti misék után. Ismerkedett velük, s ők is egyre inkább elfogadták papjukat. „A cigánypasztorációban az első feladat: minél többet köztük lenni, s amiben lehet, segíteni nekik.”
