Pünkösdi pillanatok

 

Eszembe jut a pillanat, amikor a templom előtti téren a fűvel frissen beültetett földre galambok szálltak. Szerették volna fűmagvacsorájukat elfogyasztani, de a káplán atya jó csőszként igyekezett megvédeni a vetést: szinte táncolva zavarta-hajtotta el onnét őket. A tér padjain üldögélő hívek hangosan számon kérték rajta ezt, és a galambok pártjára állva komolyan felszólították, hogy ne üldözze el a Szentlelket…

Aztán jöttek az ifjúsági találkozók, karizmatikus közösségek, új énekek gitárral, hegedűvel és dobbal, de én még mindig bizonytalanul használtam a Szentlélekkel kapcsolatos fogalmakat, szóösszetételeket. Sohasem mertem kimondani magammal kapcsolatban, hogy „leszállt rám” vagy „eltöltött” a Lélek, mert úgy éreztem, hogy az – ha tényleg megtörténik – kimondhatatlan élmény, és ilyet csak szentek mondhatnak, de ők sem teszik gyakran. Nem igazán értettem, miért használják ezeket a kifejezéseket mégis annyian azok közül a vallásos fiatalok közül is, akikkel imacsoportban, közösségekben, Nagymaroson vagy éppen taizéi találkozókon összefutottam. Szinte szégyelltem, hogy én nem tudok így beszélni, noha gyerekkorom óta az egyházban élek, és évtizedekig ministráltam. Azt gondoltam, a hitemmel van baj: mások előbbre járnak még felnőtt megtérőként is.

Később, amikor olyan, a felnőttéletemet nagyon erősen meghatározó dolgok történtek velem, amit nem tudtam a saját akaratomnak, képességeimnek tulajdonítani, újra elgondolkoztam a Szentlélek segítségéről és ajándékairól. Egy gondolat, amely megszületett, de nem tudom, miért jutott éppen akkor az eszembe, vagy hogyan tudtam kimondani azt a mondatot, amire nem készültem – ezek az Ő jelenlétére utalnak. Előfordult az is, hogy mások mondták ki a számomra fontos mondatokat. Nem sokszor éreztem hasonló dolgot eddig, de szinte mindegyikre emlékszem. Olyan pillanatokról van szó, amikor az ember tényleg ráhagyja magát az Istenre: nem az a fontos, amit én akarok tenni, legyen inkább az Ő akarata szerint.

Egy éve lesz pünkösdkor – még mindig bizonytalanul írom le –, hogy a Lélekre hagyatkozva munkába fogtunk. Az Új Emberből újra emberközeli és elismert újságot szeretnénk faragni. Egyre inkább úgy látom, hogy ez csupán a mi munkánk által, Nélküle nem lehetséges, de ha visszatekintünk, biztosan észrevesszük majd azokat a különleges pillanatokat.