A kitüntetést Erdő Péter bíboros és Spányi Antal székesfehérvári püspök vehette át december 19-én a Magyar Tudományos Akadémia székházában. Prohászka Ottokár 1905-től Székesfehérvár püspöke volt, tisztelői régóta Magyarország apostolának és tanítómesterének nevezik. Szerteágazó működése hallatlanul gazdag lelki életéből táplálkozott. Egyszerre volt teológus és filozófus, püspök és lelkipásztor, szociális apostol, közéleti ember, politikus, tanár, karizmatikus szónok, író, szerkesztő, újságíró és misztikus elmélkedő, aki egész tevékenységét Magyarország lelki és erkölcsi újjászületésének szolgálatába állította. Kiváló képzettsége, hatalmas műveltsége legendás, apostoli egyszerűséggel párosult. Hitéleti és szociális működése számtalan területet ölel fel. Megreformálta a papképzést, országszerte lelkigyakorlatokat tartott egész életében. Ott volt a Regnum Marianum megalapításánál, amelynek szellemi vezére lett, s amely felmérhetetlen hatást gyakorolt a magyar társadalom későbbi történetére. Püspöki körlevelei, a kor fontos dokumentumai, iránymutató megnyilvánulások voltak. XIII. Leó pápa szellemét hozta hazánkba, akinek magyarra fordította és kiadta korszakos körlevelét, a Rerum novarum kezdetű enciklikát, amely élesen és sürgetően vetette fel a munkáskérdést mint a kor botrányát. Prohászka Ottokár a századelőn kibontakozó keresztényszocialista mozgalom egyik vezéralakjává és a rá oly jellemző gyakorlati kereszténység szószólójává vált. Prohászka szellemiségéből született meg a Szociális Missziótársulat, a katolikus szociális munka szervezete, amely családgondozással, gyermekvédelemmel, kórház-, fogház- és gyármisszióval, ifjúsági és asszonyszövetségek szervezésével, szeretetotthonok, árvaházak, népkonyhák, napközi otthonok és gazdasszonyképzők működtetésével foglalkozott, s amely így egész Európában egyedülálló jelenség volt. Összegyűjtött munkái huszonöt kötetre rúgnak. Föld és ég, A diadalmas világnézet, Modern katolicizmus, Elmélkedések az Evangéliumról, Kultúra és terror és megannyi más nagy hatású művében egy korszerű magyar katolikus világnézet és kultúra kialakításáért szállt síkra. 1927-ben hagyta itt a földi küzdőteret, legjellegzetesebb tevékenysége közepette, midőn a budapesti Egyetemi templom szószékén szentbeszédet tartva örök sorsunkról s a bűnbánatról beszélt.
(Frenyó Zoltán laudációjából)
