Az első utamon még leginkább a kíváncsiság vezetett, aztán megéltem azokat a kis csodákat, amelyekért az ember újra és újra azt érzi, hogy indulnia kell” – mondta.
Az Emberségünk mértéke című kötet számos színes fotóval illusztrálva mutatja be a huszonnégy napos utat. Olyan érzékletes leírások követik egymást fejezetről
fejezetre, hogy úgy érezzük, mintha mi magunk is ott gyalogolnánk a súlyos hátizsák felesleges terheivel s a szívünkben dúló viharral hadakozva. Amikor méltóságteljesen megjelenik a narancssárga napkorong a tomari bazilika előtti téren, szinte ugyanazt éljük át, mint az élményét papírra vető vándor: „Ennél szebbet kívánni sem lehet, olyan misztikus és lenyűgöző. Mintha a lélek szólna hozzám. Ez vagyok, nézz rám, még nem vakulsz el. Most kellene megállítani az időt. Amit átérzek, soha ne múljon el. (…) A felkelő nap az oszlopok fölé emelkedik, éltető fénye beragyogja a teret. Most már vakít, nem tudok belenézni. Örülnünk kell, hogy a sötétséget mindennap legyőzi a világosság. A reménytelenséget a remény. Talán innen ered a dualisták tana: a jó és a rossz örök harca. Megkonduló harangok térítenek magamhoz, nemsokára kezdődik a reggeli szentmise.”
Van, aki vándornak születik, s van, akit később áld meg vele a sors – tartja a mondás. Van, aki eljut Fatimától Santiagóig, s van, akinek más utat kell többször is végigjárnia. De végig kell járni…
(Dr. Tokaji Ferenc: Emberségünk mértéke. Zarándokúton Fatimától Santiagóig. Budapest, 2010, Unicus. A könyv kapható az Új Ember könyvesboltjaiban.)
