Hogyan viszonyul a kereszténység e nézetekhez? Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae I. részében (k. 75., sz. 3.) megfogalmazza, hogy az állatok lelke érzékelő lélek, amely nem szubzisztál (önállóan nem tevékenykedik), az „állatok lelke testükkel együtt elpusztul” (sz. 6.) Az embernek ezzel szemben értelmes lelke van, amely szubzisztál (sajátos léttel létezik), és halhatatlan. Ez tehát a fő tétele az ember és a természet közti viszony meghatározásának. A definíció a nem antropocentrikus környezetetikákban is fontos kritériumból, a lélekből indul ki, amely a keresztény felfogásban az értékek hierarchiájának tetején áll, az ember legmagasabb rendű összetevője. A kinyilatkoztatás szerint az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, lelkének halhatatlansága erre vezethető vissza. A természetet, amelynek azonban nincs halhatatlan lelke, Isten az ember gondjaira bízta.
A környezet és az ember viszonyáról egyházi dokumentumok is szólnak. Már az ószövetségi Szentírás megfogalmazza, s II. János Pál pápa a Sollicitudo rei socialis (1988) kezdetű enciklikájában le is írja, hogy az ember része a természetnek, de lényegesen különbözik is attól.
Ezzel cáfolja Lynn White elképzelését a környezetpusztító emberről, s a „relatív antropocentrizmus” talajára áll, amely szerint az ember művelője, segítője a természetnek („…hogy művelje és őrizze meg” Ter 2,15), olyan ura, mint Isten a teremtett világnak. Gondját viseli, szeretettel őrzi, műveli, kiteljesedésre segíti azt. Az ember tehát részt vesz Isten gondoskodó uralmában (Ter 1,26), amelyet szolgálati uralomnak is nevezhetünk (Evangelium vitae, 52). II. János Pál „antropológiai tévedésnek” nevezi az erős antropocentrizmust, a természetet leigázó emberi magatartást (Centesimus annus, 37), s kimondja, hogy az embernek erkölcsi felelősséget kell viselnie a természet iránt, helyes és arányos (!) tiszteletet kell tanúsítania az élet minden formája iránt, s felelősséggel tartozik a jövő nemzedékek iránt is. A kereszténység nem vallja az ökocentrizmust, hanem kijelenti, hogy az erkölcsi, ontológiai értékeknek rangsoruk van (vö. Aquinói Szent Tamás). A létezők a tökéletesség felé törnek, s közöttük ontológiai különbség áll fenn. Az ontológiai különbség alapja, hogy a teremtmények közül egyedül az ember rendelkezik szabad akarattal, lelkiismerettel, így a felelős cselekvés képességével. Ebben áll istenképűsége, amely egyedülállóvá teszi a teremtmények között. „De mi mást jelent az ember látható világ fölötti »királyi tisztsége« és »uralma«, melyet maga a Teremtő bízott rá, mint hogy magasabbrendű az etikai rend a technikánál, a személy a dolgoknál és a lélek az anyagnál?” (Redemptor hominis, 16.)
Az antropocentrikus magatartás tehát nem abszolút: bár az ember ontológiai, etikai, biológiai szempontból különbözik a természet emberen kívüli részétől, ugyanakkor egységet is alkot vele, amit II. János Pál így fogalmaz meg: „Figyelembe kell vennünk minden létezőnek a természetét és kölcsönös kapcsolódását a dolgok rendjében, a kozmoszban” (Sollicitudo rei socialis, 34.). A természet önértékét is másképp ragadja meg a keresztény környezetetika: a természet önértéke teocentrikus, vagyis a természet nem isteni, hanem Istentől – és nem az embertől – függő valóság, amely Istenben mint végső célban teljesedik ki. Így fogalmazza ezt meg Aquinói Szent Tamás: „Ugyanakkor minden egyes teremtmény saját tökéletességének, vagyis az isteni tökéletességhez és jósághoz való hasonlóságnak elérésére törekszik, így tehát az isteni jóság a célja minden dolognak” (S. Th. I., k. 75., sz. 3.). A természet önértékét katolikus etikusok is leírják: a természet javainak saját belső értékük, esztétikai, rekreációs, pszichológiai, fizikai értékük is van. Assisi Szent Ferenc adja az alapot ehhez, aki szerint a természet belső értéke Isten jóságát és szépségét tükrözi. A keresztény környezetetika szerint tehát az ember és a természet harmóniában él, ám az ember kiemelt része a természetnek. Különbözik attól, ugyanakkor feladata a természet művelése.
A pincsi tehát boldogan élhet gondoskodó gazdája közelében, de nem a babakocsiban van a helye, mert a gyermek szerepét nem tudja betölteni.
