Hogyan lehet felcsillantani? – Kondé Lajos ezüstmisés
Örömmel készültem a hivatásra, s azóta is ez az öröm munkál bennem: jól döntöttem. Sok mindennel megajándékozott az Úristen, ugyanakkor számos kihívás elé állított, de mindig adott erőt is hozzá… A szegedi fogadalmi templomba – ahol szolgálok – nemcsak hívők járnak, s őket is evangelizálnunk kell. Ehhez ötletre, találékonyságra, ugyanakkor tapintatra van szükség. Most például a múzeumok éjszakájának programján gondolkodom: hogyan lehet úgy megrendezni, hogy aki betér, egyúttal spirituális élményt is kapjon.
Huszonöt év alatt megéltem azokat az időket is, amikor még zártabb közösségekben élhettünk. Emlékszem az első ifjúsági hittanórákra. Megboldogult főnököm hallani sem akart erről, mert mit szólnak majd az állami hatalmasságok…
Majd átéltük a változást, amikor mindenki kereste az egyházzal a kapcsolatot. S mostanában a tisztulás korát éljük: kik azok, akik komolyan veszik hitüket, s kik azok, akik olyan korban nőttek föl, amikor nem keresztelték meg őket, nem ismerték az evangéliumot, katekumenekként jönnek hozzánk. Őket másfajta módon kell megszólítanunk. Korunkat sajnos az egyre elhatalmasodó közöny jellemzi. Sokan egyszerűen csak „elvannak” az életükkel. Nem éreznek felelősséget a családjuk, a hivatásuk és a társadalom iránt. Az ilyen ember nem érez felelősséget az egyház iránt sem. Hogyan lehet ezt a réteget megszólítani, felcsillantani előttük: érdemes az evangélium szellemében élni, érdemes megváltoztatni az életüket úgy, hogy az tartalmas és szép legyen.
Nagyobb szeretete senkinek nincs, mint aki életét adja barátaiért – ezt a János evangéliumából való jelmondatot választottam papszentelésemre, s ehhez tartom magam ma is.
„Lelkek vezetésére szegődtem” – Nagy Mihály aranymisés
Szent Lajos ünnepén, június 21-én szenteltek pappá Szegeden. 1959-ben azzal az elhatározással indultam el a papság útján: mindig Krisztus követségében kívánok járni. Újmisés szentképemre, s aranymisémre egyaránt Szent Pálnak a Timóteushoz írott második leveléből választottam a következő gondolatot: „Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatára rendelt.” Életünkben a jövő titokzatos dolog. Amikor a püspök pappá szentelt, keze közé fogta a kezemet, s azt kérdezte: ígérsz-e nekem és törvényes utódaimnak engedelmességet? Erre azt válaszoltam: ígérek… Papi életemben mindig elfogadtam a főpásztor intézkedését, s mentem tovább a következő állomáshelyemre.
A mai fiatal lelkipásztorok nemigen tudnak már erről: az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes évek táján ismét „szigorúbban felügyelte” az Állami Egyházügyi Hivatal a papokat. Igyekeztek besúgókat találni. Velem is próbálkoztak, de nem sokra mentek, mert mindig arra hivatkoztam: vállalom, akármit kérnek tőlem, de megyek a püspökhöz, s bejelentem neki, járuljon hozzá… – hiszen engedelmességet fogadtam. Erre azonnal tiltakoztak: ne, ne, ne…! S mindig „leszálltak” rólam. Inkább továbbmentem a következő állomáshelyre, mint hogy kényelmi szempontok miatt valahol az állam embere legyek.
Emberi lelkek vezetésére szegődtem, s tudom: ahány ember, annyiféle lélek. Mindenkinek nem lehet igazat adni. De ha az arany középutat, a krisztusi utat választom a lelkipásztori életben, a gyerekek tanításában, a fölnőttek vezetésében, a szentbeszédekben, a szentségek és a szentelmények kiszolgáltatásában, akkor úgy gondolom, helyes úton járok.
