Párhuzamos utak

A városkép, a Bárány, Krisztus sírja, a Golgota olyan erősen „ötvöződik” Pudentiana templomában, hogy amikor valaki elolvassa a domborműves mestergerendán a felírást: „Nyitott kapu számodra az élet, aki az élet nyugalmáért sóvárogsz. Ha illő módon belépsz hozzá, aki út, ajtó és kalauz egyetlen személyben, örömet ígér, és megbocsátja a vétkeket.” Az éremhez hasonló domborítás közepén a Bárány (a Pásztor) ezt mondja: „Holtan és élőn ugyanaz vagyok.”

Vérével táplálja az elesett világot. S ha ide társítjuk az építész Volterra kupolaöbleit s a festő Volterra „mennyei dicsőségét”, az Országét, ahol a szentek Krisztussal együtt ujjonganak, s az angyalok hangszerei soha el nem némulnak, a középkori Physiologus szerzőjének – jelképek magyarázójának – szavai mint híd kötik össze az égi és földi szentélyt: Még ha alszik is, őrködnek szemei. Ez a Fölfeszítettre vonatkozó megjegyzés, ám bibliai előzményében található az ősi utalás: Én alszom, de szívem őrködik. A Szív, amelyről a litánia ekként énekel: „Az örök halmok kívánsága.” Ősatyáké.

Pudentiana bazilikája „elővételezi” a később kialakult jezsuita kultuszt, a jézusi szív központi gondolatát, amit már az Ószövetség fölemlít: Az ember színedet, Jahve szívedet nézi. Vagyis a bensőt, amelyben az érzelmen kívül jelen vannak az emlékek, a gondolatok, az elhatározások is. Az a „sátor”, amelyben lakhelyet vesz a Lélek. A szív bőségében onnan szól a száj. Az értelem távlatokra nyílik. Ez az a hely, ahol eljutunk a „lét magváig”: itt folytatunk dialógust önmagunkkal, vállalunk felelősséget. Antropológiailag szívünk a tudatos, értelmes és szabad személyiségünk forrása, választásaink helye, „Isten titokzatos cselekvésének színtere”. Az ember szívében találkozik Istennel – mondja a teológia, s innen már egyszerű megállapítani: ez a találkozás Krisztus emberi szívében lesz teljes értékű.

A római őstemplom freskóin – legendás történetektől övezve –, a szentek galériájában Péter és Pál mellet ott van Timóteus, Novatus, de I. Piusz meg Szent Bernát is Clairveauxból, akinek szárnyaló sorait Jézusról akár márványba faraghatták volna: oda, ahol az aranytógás Krisztus ül a mozaikkép centrumában. A hispániai Prudentiusnak néhány bekezdése is ide illik, akinek templomépítésről írt munkája végén ez olvasható Jeruzsálemről: Nem kell ide rakni követ már… / Fönt a kapuk tetején az apostoli szent vezetésnek / Kétszer hat neve áll fénylőn aranyozva betűik. / Választottjait így hívogatja szívére / Bármily erős is az emberi természet köteléke, / S négyfele húz az erő, három kapu mégis az oltár / Szíve felé viszi, és tisztán teszi meg fogadalmát.

Tán Vergilius (a legrómaibb) Prudentius példaképe, és műve, a Georgica, de csupán izzó latinságával. A templom a mindegyikünkben élő hajlék, amely felszólít: „Lélek az Isten: akik imádják, lélekben és imádságban kell imádniuk.”

Prudentius már láthatta, amikor a nevezett mozaikkép készült, s ki tudja, nem jutott-e eszébe az a négy sor is, amely a Krisztus körül formálódó ikonográfiai művészet görög-római példája, s valamiként az isteni Szív legmélyebb biblikus-teológiai értelmezése, későbbi énekek kedvelt témája: Átszúrt oldala lett forrása a vérnek, a víznek / Krisztus vére jelent győzelmet, a víz meg fürdőt / s két mellette lévő latornak a sorsa megoszlik: / egyik nyer koszorút, Istent tagad íme a másik.

A kimondott „kulcsszavak”: vér (= győzelem), víz (= fürdő) poétikus alkalmazása nem a külső mérték szabályos megfelelésének, hanem a szentségi kötésnek szól, amely minden párbeszéd követelménye, ha Isten és ember dialógusáról elmélkedünk.

Mennyire kell most ez a párbeszéd! A világ magányában az egyetlen Szív védelme. Nagyon egyedül maradunk nélküle.